Nyelvtudományi Közlemények 90. kötet (1989)

Tanulmányok - Pléh Csaba: A mondatmegértés és a nyelvi szerkezet összefüggései a magyarban [Relationships between sentence understanding and lingusitic structure in Hungarian] 1

Az esetragok és az agglutináciő A megértés szempontjából az esetragok lehetővé teszik, hogy a főnevek közvetlenül magukon hordozzák a mondatban játszott nyelvtani szerepük jeleit, ezt nem a mondat összmintázatából kell megállapítania a megértőnek. (Ez persze elvi lehetőség: a nyelvpszichológus feladata épp annak tisztázása, hogy mennyire élünk ezzel a lehetőséggel s hogyan.) Az agglutináció ennél azonban többet jelent a megértés szempontjából: az is beletartozik, hogy a nyelvtani distinkciók „téglaszerűen" épülnek egymásra. Vagyis, ideális esetben, minden grammatikai különbségnek azonosítható külön morféma felel meg. A grammatikai morfémák szigorúan rendezettek a tő után, így például a többes szám jele mindig megelőzi az esetragot s így tovább, ami határozott elvárásokat építhet ki a megértésben arra nézve, hogy mely ponton mely jelek várhatóak. Bizonyos értelemben tehát a rendszer áttetszőbb, mint az indoeurópai nyelvekből ismert flexiós esetrag-rendszer, ahol egyetlen morféma több nyelvtani distinkciót hordoz (gondoljunk csak az egyes és többes számú tárgyeset eltérésére a latinban vagy az oroszban), s ahol egyazon nyelvtani különbséget eltérő morfémák jelölnek a különböző tőosztályokban (gondoljunk megint csak a latinra vagy az oroszra). A magyar főnévi jelölési rendszer legalább két pszicholingvisztikai jelenséget vet fel, melyek közül részletesebben csak a másodikkal foglalkozunk, mivel arra nézye vannak adataink. A névszói paradigmában a különböző esetek száma húsz feletti. A zéró raggal jellemzett alanyeset és a tárgyeset mellett van eszköz-társhatározói, részes határozói eset, s a legkülönbözőbb határozói viszonyokat is esetragokkal fejezzük ki. A rendszer egyik érdekessége éppen azzal függhet össze, hogy az eset által kódolt perceptuális-kognitív viszony bonyolultsága, illetve a határozói viszonyok esetén a jelölés formai bonyolultsága (esetrag szemben a névutóval) megjelenik-e valamilyen formában az esetragok értelmezésében s a fejlődés során. A helyet jelölő névutók például feltehetően „nehezebbek", mint a ragok; a tapasztalati kérdés — melyre még nemigen vannak adataink —, hogy mely névutóknál érvényesül ez. A rendszer másik jellegzetessége, hogy az indoeurópai nyelvekhez hasonló tőtípusok nincsenek: 2