Nyelvtudományi Közlemények 89. kötet (1987-1988)

Tanulmányok - Varga László: Hozzászólás egy hangsúlytanulmányhoz [Remarks about a paper on stressing] 53

nagyjából ugyanolyan prominenciát kaphatnak, mint a comment élén álló összetevő, sőt, néha az ige utáni bővítményen van az erősebb hangsúly. Vagyis a Brassai által elismert, kötelező mondathangsúlyt tartalmazó mondatok mellett sok olyan mondat is van, amelyben nagyjából egyforma erejű főhangsúlyok sorakoznak kiemelkedő mondathangsúly nélkül — azonkívül olyanok is szép számmal akadnak, melyekben a mondathangsúly az ige utáni bővítményen van. Saját szubjektív megfigyeléseim alapján én magam is erre a véleményre jutottam már akkor, amikor az idevágó szakirodalmat még alig ismertem. Véleményemet többször elmondtam (Varga 1981a; 1981b; 1982; 1983), de eddig érdemi választ nem kaptam. 2. Ë. Kiss mostani tanulmányából (1988) már az elején kiderül, hogy szerzőjének a magyar mondat hangsúlyozásával kapcsolatos álláspontja időközben árnyaltabb lett a korábbinál, illetve a Brassaiénál. Négy írására is hivatkozik, amelyekben ez a változás nyomon követhető lett volna. Bevallom, én ezekről az írásokról nem tudtam. Mentségemre szolgáljon, hogy egyikük egy külföldi folyóiratban látott napvilágot, a többi három pedig nem jelent meg a cikkem leadása után még másfél évvel sem, és létezésükről senki sem tájékoztatott. Saját Összefoglalója szerint É. Kiss ezekben az írásokban csak kicsiny engedményeket tett: megengedte a kontrasztív topicban (pontosabban: baloldali diszlokációban) álló bővítmények főhangsúlyát; megengedte azt, hogy a progresszív, valamint a többszörös ellentétezést kifejező mondatok ige utáni bővítményei is főhangsúlyosak legyenek; és megengedte, hogy az ige utáni kvantifikált kifejezések is főhangsúlyt viselhessenek. Ezek az engedmények még mindig nem elégségesek, mert nem térnek ki arra a legtermészetesebb lehetőségre, hogy egy T-ben álló vagy egy ige utáni bővítmény pusztán azon a jogon is főhangsúlyos lehessen, hogy új információt hordoz. Vagyis, még ha módomban állt volna is e tanulmányokat cikkem leadásakor (1985 júniusában) figyelembe venni, az a Brassairól mondottakat nem érintette volna, az É. Kiss-féle hangsúlypredikciók hiányait pedig csak csökkentette volna, de nem szüntette volna meg. 3. Mostani tanulmányában É. Kiss (1988) viszont még tovább finomítja a magyar mondat hangsúlyozására vonatkozó nézeteit.