Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

56 KEMÉNY GÁBOR Az első, ontológiai jellegű követelménynek az előző fejezetben megkíséreltünk eleget tenni. Mielőtt azonban rátérhetnénk a második, az ismeretelméleti természetű kritériumra, szét kell bontanunk alkotóelemeire a nyelvi képet, hogy ennek alapján a IV. fejezetben közelebbről is szemügyre vehessük : hogyan kötődnek egymáshoz, milyen viszonylatokba lépnek egymással e képelemek, s ezáltal hogyan „működik" a kép, ill. — az olvasó szempontjából — a befogadás mechanizmusa? Ezt természetesen nem úgy kell érteni, hogy először vannak az „alkatrészek", majd ezekből rakódik, szerelődik össze a mechanizmus, amely működik. Hisz maguknak az elemeknek a létezéséről is csak a befogadási folyamat során szerezhetünk tudomást : a szöveg keltette összbenyomásból vonjuk el az alkotóelemekre vonatkozó ismereteinket. Tehát ilyen értelemben nincsenek külön, egymástól függetlenül létező képelemek, illetve appercepciós folyamat. Ám az elemzés szüksége megköveteli ezt a mesterséges elválasztást : ahhoz, hogy egy struktúrát leírhassunk, izolálni kell egyes alkotóelemeit, jóllehet ezek az elemek csak a struktúrában és annak természetes „életműködése" által azok, amik (a „strukturált elem" problematikájához vö. Vígh Á. 1973. 123). E nélkül az elkülönítés nélkül egyáltalán nem tudnánk a hitelesség igényével vizsgálni műalkotásokat, művészi szövegeket. Tehát a környezetből való átmeneti „kiszakításra" módszertanilag okvetlenül szükség van (erről bővebben 1. Török 1974. 5—7 ; Kemény 1980a. 33). Ez után a kis elméleti kitérő után vegyük is nyomban számba, milyen elemekből tevődik össze egy kép ! A nyelvi kép egyik főeleme (mint ezt az előző fejezetben is láthattuk) az, ami beleillik a szöveg izotopikus folytonosságába ; amit valamihez hasonlítanak, viszonyítanak, ill. valamivel azonosítanak ; amit ki kell fejezni, meg kell világítani. A másik főelem az, ami nem illik bele a szemantikai alapsíkba ; ami hasonló valamihez vagy azonos valamivel ; ami kifejez, megvilágít valamit ; ami valami máshoz viszonyul. E két főelemet az elmúlt kétezer év retorikai és stilisztikai szakmunkái igen sokféle elnevezés alatt tartják számon : Quintilianusnal res — simïlitudo (Inst. or. VIII, 3, 77 ; idézi Adamik 1978. 114); a 18—19. századi francia retorikusoknál és követőiknél sens propre — sens figuré (vö. : Ricoeur 1975. 65 ; Ph. Dubois 1975. 203) ; az angolszász terminológiában subjeci (matter) — analogue (Preminger 1965. 365), idea — image; metaphoricaî vagy figurative meaning — liter al meaning (uo. 492), meaning — picture ; thing meant — thing said; major term — minor term (uo. 845) ; a wundtiánus Stählin metaforalélektanában Sachgegenstand — Bildgegenstand (említi Zlinszky 1918/61. 250; vö. Kelemen P. 1981. 237) ; az újkritikus I. A. Richardsnál tenor — vehicle (1936/77. 124 kk.) ; a neoretorika olyik képviselőjénél, így Cohennél (1968. 44) és Genette-nél (1970/77. 66) comparé — comparant; az RG-ben départ — arrivée (108—9; vö. : Ph. Dubois 1975. 202—3; Schofer-Rice 1977. 147, 13. j.) ; Philippe Dubois-nál opérande — opéré (i. h. 203) ; végül az újabb magyar stilisztikai munkákban megvilágitandó — megvilágító (Török 1979. 430) és viszonyított — viszonyító (Zalabai 1981. 82). Jómagam a tárgy (tárgyi elem), ill. kép (képi elem) elnevezéseket fogom használni ebben az értelemben, mivel egyaránt ráillenek mind az összehasonlításon, mind az azonosításon alapuló képek elemeire, míg a Cohennél és Genette-nél — de