Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

A NYELVI KÉP MIBENLÉTE 55 szematikus össze nem illésnek a determináns—determinált viszony, vagyis az alárendelő szintagma a szintaktikai formája, színtere. S ebből már bízvást levonhatjuk azt a következtetést, hogy ebben az elméleti keretben a kép elemeinek szintaktikai kapcsolata szintagmatikus összefüggést kell hogy jelentsen. (Megjegyezzük, hogy éppen így, sajátos szintagmaként definiálja a költői képet az egészen más elméleti premisszákból kiinduló Benkő László is, vö. 1968. 434.) Mindenesetre célszerű volna minél tágabb, rugalmasabb szintagmameghatározást választani. Ilyen például a Jurij Leviné (1965/71. 175) : „közvetlen alárendelési viszonyban lévő szavakból álló szópár (beleértve az alany— állítmány viszonyt is)". Sőt Saussure-nél még ennél is általánosabb szintagmadefiníciót találunk (1916/67. 156), amely a szóösszetételtől a predikatív viszonyon át egészen a tagmondat—tagmondat (pontosabban : főmondat—mellékmondat) kapcsolatig terjed. Ebbe tehát még a hasonlat is belefér. Megjegyzendő azonban, hogy az izotópiának szintagmatikus jelleget tulajdonító Rastier-val szemben éppen az RP képviseli azt az álláspontot, hogy az izotópia nem a szintagmának, hanem a beszédláncolatnak (chaîne discursive) a tulajdonsága, olyan halmazoké, amelyek éppúgy túlterjedhetnek a szintagmán, mint maradhatnak azon innen (44). Mégsem a szintagma tehát a felső (szélső) határa a nyelvi képnek? Jól egybevág ez azzal a gyakorlati tapasztalatunkkal, hogy vannak ennél lazább nyelvtani szerkezetű képek is, melyeknek elemei nincsenek egymással szintagmatikus viszonyban — még a terminus legtágabb, saussure-i értelmében sem ! Ilyenek többek közt a teljes metafora oldottabb válfajai (vö. Kemény 1980. 463-5). Jobb lenne tehát a kép-et formailag kissé szélesebben értelmezni. Ezt teszi például Petőfi S. János (1967. 90), aki elismeri több közlésegységből (KE) álló költői képek meglétét is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kép fogalmán belül ne tekinthetnénk a szintagma alakú (szintagmatikus keretű, szerkezetű) képeket külön típusnak, sőt — alaki feszességük okán — akár még valaminő ,,normálformá"-nak is. Általánosságban azonban — tehát nemcsak a „normálformát" véve tekintetbe — a nyelvi kép így határozható meg a közlemény felől, vagyis ontológiai szempontból : olyan kijelentés (vagy arra visszavezethető szókapcsolat), amely különböző valóságsíkokhoz (izotópiákhoz) tartozó és emiatt egymáshoz képest szemantikailag inhomogén nyelvi elemeket (jeleket vagy jelcsoportokat) hcz egymással többé-kevésbé szoros szintaktikai összeköttetésbe azzal a céllal, hogy e diszparát jelentéssíkok, ill. nyelvi elemek összekapcsolásával, egymásra vonatkoztatásával kényszerítsen formába egy olyan érzelmi és/vagy gondolati tartalmat, amely más úton-módon (közvetlenül) megfogalmazhatatlannak bizonyulna. III. Képelemek — képtípusok Egy képelmélet adekvátságának, ahogyan erre már tanulmányunk bevezetőjében is utaltunk, két kritériuma van : legyen képes az elmélet (1) különbséget tenni kép és nem kép között; (2) megmagyarázni, hogyan zajlik le az appercepció folyamata, miért és hogyan tud a befogadó nyelvi képeket interpretálni (vö. Matthews 1971).