Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

54 KEMÉNY GÁBOR szintjén jelentkező inkompatibilitását a költői kijelentés (séquence) egyik legfontosabb formai megkülönböztető jegyének minősíti. -S. R. Levin is terjedelmes fejezetet szentel a metafora jelentéstanáról írott könyvében az inkompatibilitásnak (1977. 33—77), melyet szemantikai markerekkel igyekszik explicitté tenni (,,A kő meghalt"). A hazai szakirodalomban Török Gábor szókép-meghatározása mutat rá a leghatározottabban, hogy a szókép jelentéspólusainak a színezetlen közlés (a ,,zéró stilisztikumú" beszéd) szintjén vannak összeférhetetlen jelentésjegyeik is (1979. 430). Ahhoz azonban, hogy a diszparát jellegű szövegelemekből kép legyen, valaminek össze is kell fognia őket. Tehát a kép—kontextus viszony másik oldala az inkompatibilitással dialektikus ellentmondásban levő összekapcsoltság, egybeszerkesztettség. (Azért dialektikus — egymással ellentétes, ugyanakkor egymást fel is tételező — ennek a két tényezőnek a viszonya, mert az inhomogenitás csak az összekapcsolódottság révén tudatosul, viszont összekapcsolni inhomogéneket kell ahhoz, hogy nyelvi képet nyerjünk.) E szembeszökő ellentmondás — az tudniillik, hogy a kép tartalmilag össze nem illő elemeket illeszt össze formailag — természetesen nem kerülte el az elméletírók figyelmét sem, sőt tengelyébe került a legkülönbözőbb képmeghatározásoknak, lettek légyen azok szerzői akár költők, akár irodalomkritikusok, akár nyelvészek. Az alábbiakban négy ilyen képdefiníciót idézek (ezek az elsőt kivéve nem általában a nyelvi képre, hanem egy bizonyos képfajtára, a metaforára vonatkoznak, de úgy gondolom, mutatis mutandis érvényesek egy átfogóbb képkategóriára is) : Ezra Pound 1918-ban : „diszparát fogalmak egyesítése" (idézi Wellek— Warren 1949/72. 278) ; I. A. Richards 1924-ben: ,,össze nem illő dolgok összekapcsolása" (1924/71. 82) ; J. M. Lotman 1970-ben : „szemantikailag összekapcsolhatatlan elemek összekapcsolása" (1970/73. 67) ; J. Tamine 1979-ben : „két összeférhetetlen nyelvi elem találkozása egy sajátos konfigurációban" (78). De mit is értsünk pontosabban ezen a Tamine említette „sajátos konfiguráció"-n ? Nos, őnála „a képet a szintaxis hordozza : szintaxis nélkül nincs metafora" (1979. 80). Eszerint nyilván a szintaktikai kapcsolatot tekinti annak a keretnek, amely a széttartó jelentésű szövegdaraboknak formát tud adni. Ugyanez volt a véleménye tíz évvel azelőtt Petőfi S. Jánosnak is, aki így határozta meg a „nyelvtanilag generált" — s ezért nyelvészeti elemzéssel is megközelíthető — képet (image): „bármely szövegrész, amely legalább két szintaktikailag összekapcsolt, de szemantikailag összeférhetetlen elemből áll" (1969. 191). Tisztázandó azonban : mit jelent ez a szintaktikai összekapcsoltság ? Mennyire szoros, ill. laza ez a kapcsolat ? Következésképp hol húzhatjuk meg a kép határát? Greimas szerint a szintagma tekinthető annak a minimális kontextusnak, amely egy izotópia megállapítását lehetővé teszi (1966. 72). Az RP izotópia-definíciójának (41) is az volt a második kritériuma, hogy „egymást kizáró szémák ne kerüljenek szintaktikailag függő helyzetbe" (az eredetiben: „en position syntaxique de détermination" .— a kiemelés itt éntőlem való K. G.), amiből indirekt módon az következik, hogy az izotópia megtörésének, a klasz-