Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

52 KEMÉNY GÁBOR metaforája lehet 'hókebel', de 'kebelfehér hó' is aszerint, hogy a havat értelmezem-e képnek és a keblet tárgynak, vagy megfordítva (a példát és elemzését 1. Ph. Dubois 1975. 204). A képelemek szerepkörét, stilisztikai funkcióját valójában csak a tágabb szövegösszefüggés jelöli ki egyértelműen : — amelyik képelem beleillik a szöveg izotopikus folytonosságába (amelyik izotóp), az minősül tárgyi elemnek ; — amelyik viszont nem illik bele (a 11 o t ó p), az lesz a képi elem. Más terminológiával, de lényegében ugyanezt állítja szöveggrammatikájában T. A. van Dijk (1972. 261), aki szerint a szöveg, a kontextus vagy a szituáció dönti el, melyik elem a t o p i c (az azonosított, a tárgy), és melyik a metaforikus comment (az azonos, a képi elem). Tehát ebben az elméleti keretben is beigazolódik az a régebbi keletű, az igényesebb képelméletekben mindig is hangot kapó nézet, hogy a képet csak a szöveg összefüggésében, a kontextus felől lehet megbízhatóan felismerni és helyesen értelmezni. E kontextuális szemléletet igen régóta és igen következetesen képviseli Michael Riffaterre amerikai stíluskutató (1959, 1960; franciául: 1971). Riffaterre a stílustényeket — köztük természetesen a nyelvi képet is — a szövegelőzménytől, az un. stilisztikai kontextustól mint normától való eltérésként határozza meg (azaz a definiálhatatlanságuk miatt használhatatlanná vált külső normákat — például a köznyelvet vagy a tudományos nyelvet — egy belső normával, a szöveg saját normájával váltja fel). Ami ezt a stilisztikai kontextust (nyelvi mintát, pattern-t) megtöri, ami ettől a kontextuális normától eltér, azt minősíti Riffaterre stilisztikumnak, „stilisztikai inger"-nek. Megjegyzendő azonban, hogy Riffaterre szerint nincs állandó kontextus, s a mű egésze nem alkot kontextust (ahogy a szöveg idiolektusa sem alkot normát). (Vö. 1971. 57, 64 kk., 89 ; a riffaterre-i stilisztika értékeléséhez vö. Hardy 1969.) A kontextuális képfelfogás alapjára helyezkednek Riffaterre-en kívül : Max Black, aki a metaforát a szó szerintiség kontextusától való eltérésként értelmezi (1962. 27—8 ; ismerteti és kommentálja Shibles 1971. 153—4 ; Zalabai 1981. 82, 100 — 1); Harald Weinrich, aki szerint a metafora sohasem csupán egyszerű szó, hanem egyúttal szövegdarab is, olyan nyelvi szegmentum, amelynek szövegjelentését a kontextus határozza meg ; a metaforát nem szabad — de nem is lehet — kiragadni szövegösszefüggéséből, mert azon kívül megszűnik metafora lenni (1967/79. 104-5) ; Umberto Eco, aki a metafora esztétikai jellegét a szövegösszefüggés elemeiből eredezteti (1972/76. 324) ; Georges Lüdi (1973) és az RP (47, 15. j.), akik szerint a trópus kontextuálisan határozódik meg ; Schofer és Rice, akik kontextuson kívül semmiféle szónak sem tulajdonítanak szóképi értéket, minthogy egy kép kép mivoltát — hogy ti. izotópiaváltást reprezentál-e — csak a tágabb kontextusból lehet megítélni (1977. 135) ; végül Joëlle Tamine (1979. 79), aki tagadja a létezését bárminő kontextuson kívüli képnek (figure), amely szinonimaként kapcsolódna egy tulajdonképpeni értelmű kifejezéshez (terme propre).