Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kemény Gábor: A nyelvi kép mibenléte és befogadásának mechanizmusa az újabb stilisztikai elméletek tükrében [The Nature and Perception of Linguistic Image in the Light of Recent Stylistic Theories] 39

50 KEMÉNY GÄBOK, szemantikát építettek rá. Ez a mű így határozza meg az izotópia fogalmát : „jelentésegységek adott halmazának olyan sajátossága, amelyet azonos szémák nyilvánvaló ismétlődése jellemez, és amelyben egymást kizáró szémák nem fordulnak elő szintaktikailag függő helyzetben" (RP 41 ; a magyar fordítást 1. Vígh Á. 1980. 331). Tehát pl. A víz folyik kijelentés izotóp, A hó fekete viszont nem az, hanem allotóp. Hadd szemléltesse ugyanezt Vígh Árpád két köznyelvi példáján kívül két, csaknem megegyező tartalmú költői nyelvi kijelentés is : ,,A Duna csak folyt" (József A. : A Dunánál), ill. „Bivaly-fekete a hó / Fehér a szurok korma" (Ady : A Nincsen himnusza). A továbbiakban mi is ezt a reálisabbnak és nyelvészetileg konkrétabbnak látszó izotópia-értelmezést fogadjuk el és használjuk. Vagyis az izotópiát az RP és Vígh Árpád (különösen 1981. 499—500) nyomán a következőképpen definiáljuk : jelentésosztályok (osztályszémák, klasszémák) olyan ismétlődése, amely egy szöveg egyneműségét, jelentésbeli egységét megteremti és fenntartja. Egy minimális szövegegység létrejöttéhez az szükséges, hogy egy klasszéma legalább egyszer megismétlődjék. Fontos feltétele még a szemantikai egyneműségnek, hogy egymást kizáró szémák ne kerüljenek szintaktikailag függő helyzetbe (értsd : determináns—determinált, pl. alany—állítmány vagy jelző—jelzett szó viszonyba). Minden szövegnek van egy bizonyos izotopikus folytonossága. Enélkül nem is létezhetne (nem volna szöveg), ugyanis többek között ez az izotopikus folytonosság biztosítja szemantikai koherenciáját (vö. : Greimas 1966. 69 kk. ; van Dijk 1970. 76 ; Vígh Á. 1977. 148). Az izotopikus folytonosság alkotja a mondatnál nagyobb szövegegységeknek azt a normáját, amelytől a nyelvi kép eltér (vö. : RG 37 ; RP 31 ; Vígh Á. 1980. 331), s ezzel kiválik környezetéből, felhívja magára figyelmünket. Pl. a fejezet elején bemutatott Krúdy-leírásban az ! ^ (1) a fák megannyi szoknyás kísértelek állítás azzal tér el a szöveg normájától, azáltal „emelkedik ki" az elbeszélés alapizotópiájából, hogy az éjszakai vonatút leírásának szokványos jelkészletéhez (holdfény, utazik, a vonat ablakából látott fák) hozzákapcsol egy váratlan, szemantikailag „oda nem illő" elemet, a szoknyás kísértetek szerkezetes névszói állítmányt. A reális szintről a kvázi-szintre való átlendülést, szemantikai ugrást „impertinencia" (jelentésbeli inadekvátság, az adott homogén jelentéssíkba, izotópiába való bele nem illés) jelzi. Az RG új kiadásához hozzákapcsolt, a 70-es évek vége felé írt függelék szavaival : „A trópust [illetőleg, tehetjük hozzá, általában a nyelvi képet !] mindig egy impertinenciából kiindulva észleljük" (RG 207). Ezt az „impertinenciát", szemantikai összeférhetetlenséget az okozza, hogy a közlésben olyan jelek kerülnek kapcsolatba egymással, melyeknek klasszémái ellenkező előjelűek. Tehát az impertinencia mindig klasszematikus eredetű (vö. Ph. Dubois 1975. 207). Az (l)-ben például a [—emberi] klasszéma a [-f emberi]-vel, a [+reális] a [—reális]-sal van szembeállítva. Az izotopikus folytonosságba bele nem illő, azt mintegy „megtörő" nyelvi elemek meglepetésként hatnak a befogadóra. C. E. Shannon (1951), F. Goldmann Eisler (1958) és mások kutatásaiból elég régóta tudjuk, hogy