Nyelvtudományi Közlemények 88. kötet (1986)

Tanulmányok - Kiefer Ferenc: A modalitás fogalmáról [On the Notion of Modality] 3

18 KIEFER FERENC eszközei. Helytelen lenne azonban a modalitás fogalmát ezekre a kategóriákra (vagy ezek egyikére) leszűkíteni. Egyrészt a szintaktikai alapú meghatározásnak itt is megvannak a maga problémái. Ismeretes például, hogy a kötőszó, az indulatszó és a módosító szó kategóriái nem mindig különülnek el egymástól élesen. Az ám módosító szó (például: Aztán ott legyél ám!) indulatszóként is értelmezhető. Ezenkívül kötőszói minőségben is szerepelhet : Megpróbálta, ám nem sikerült. Ugyanez áll a de-re is. Szemantikai szempontból meg éppen az ilyen két- vagy hároméltű szavaknál van baj : ezek ugyanis aligha fejeznek ki világosan körvonalazható beszélői attitűdöt. Többnyire csak pragmatikai funkciójuk van.26 Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy bár a módosító szók, a módosító határozók és a módosító mondatrészletek a beszélői attitűdök leggyakoribb kifejezőeszközei, beszélői attitűdöt a nyelv más elemei is kifejezhetnek. így például a magyarban a -hatj-het képzőnek és a kell modális segédigének is van ilyen olvasata, a lesz modális ige pedig egyértelműen beszélői attitűdöt jelez. Vö. (39) Nem tudod, hol a könyvem ? — Ott lesz az asztalon. Végül helytelen lenne a modalitást a módhasználat szabályaihoz kötni.27 Akárhogy definiáljuk is a modalitás fogalmát, ahhoz nem fér kétség, hogy az igemódok jelentése és a modalitás között van kapcsolat. Nagyon leszűkítenénk azonban a modalitáshoz tartozó jelenségek körét, ha csak az igemódokat tartanánk a modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek. A nyelvek között különbség van a tekintetben, hogy hány igemódot különböztetnek meg. A magyarban van kijelentő, felszólító és feltételes mód, a németben, angolban kötőmód is van. Egyik nyelvben sincs azonban felkiáltó, óhajtó vagy kérdő mód. Márpedig ezekben a nyelvekben is vannak a felkiáltásnak, óhajtásnak és kérdésnek grammatikai kifejezőeszközei. Ugyanakkor a kötőmódnak általában nem felel meg külön mondatfajta. Következésképpen az alapvető mondatfajták és az igemódok között általában egy nyelvben sincs egy-egyértelmű megfelelés. Nem sorolhatjuk tehát az igemódok jelentését a modalitáshoz, ha egyidejűleg nem tekintjük a modalitás kifejezőeszközeinek a mondatfajták egyéb grammatikai eszközeit is. Még inkább így van ez, ha a modalitást a beszélői attitűd kifejezőeszközeként értelmezzük. Ezért érthetetlen akadémiai nyelvtanunk következő megállapítása : ,,A beszélőnek (vagy ritkábban a beszédbeli szereplőnek) az igefogalom objektív tartalmához, illetőleg a megnevezett folyamatnak a valósághoz való viszonyát az igemód kategóriájával fejezzük ki."28

Eddig éppen azt láttuk, hogy a beszélői attitűdök nyelvi kifejezőeszközei a mondat nem valóságábrázoló elemei. Kapcsolatba hozható-e a mondatfajták „modális értéke" a beszélői attitűd általunk tárgyalt fogalmával ? 26 A problémát Molnár Ilona is megemlíti. Vö. Molnár 1968. 73—78. 27 A modalitás vizsgálata szempontjából az igemódnak a korábbi kutatás mindig is központi jelentőséget tulajdonított. így például már Ch. Bally-nál is olvashatjuk, hogy ,, . . . l'expression la plus usuelle de la modalité est le mode du verbe dictai" (Bally 1950. 216). 28 Vö. MMNyR I. 485. Más szóval a modalitás azonos avval, amit az igemódok kifejeznek. Másutt nyelvtanunk a modalitás kifejező eszközei közé sorolja a módosító szókat, a kérdő névmásokat, a módjeleket, a szórendet és a hanglejtést is. (MMNyR II. 26).