Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Molnár Ilona: A nyelv értékeinek kérdéséhez [On Value in Language] 3

A NÏELV ÉRTÉKEINEK KÉRDÉSÉHEZ 7 világ fejlődéséről szólva a természettudósok — s ebben a társadalomtudományok művelői bízvást követhetik őket — nem látnak ellentmondást a fejlődés fogalma és egyes természeti folyamatok „szétesés", „eltűnés", „sírbahullás" jellege vagy a természet „találgatásai", „tévedései" között.) A fejlődés és az érték fogalma tehát elválaszthatatlanul összefügg: az emberi közösség huzamos fennmaradásának/fejlődésének érdekei értékrendet határoznak meg a közösség számára. A fejlődés dialektikus felfogását nem fejezhetné ki olyan fejlődésmodell, amely a rendszer izolált létét, és így izolált „fejlődését" tételezi fel, s amely nem gondoskodik a logikai kapcsolatról az egymással összefüggő (komplementáris, egyik a másikat tartalmazó, egymást keresztező stb.) rendszerek mozgása között. Az anyagi rendszerek objektív, tárgyi mivolta e felfogás szerint éppen abban áll, hogy részt vesznek egymás létezésében/mozgásában/fejlődésében (tárgyai egymásnak). (Például mindennapi módon is belátható: számos tényező fejlődése szükséges ahhoz, hogy a számítógép-gyártás fejlődjék; az utóbbi pedig hat azoknak a területeknek a fejlődésére, amelyeket a számítógép-gyártás ellát.) Eszerint logikailag a fejlődés kategóriáját egyetemesnek (folytonosnak) kell tételeznünk (ellenkező esetben „az első lökés" vagy a dualizmus logikai ellentmondásába ütközünk). De egyetemes fejlődésről beszélhetünk történeti (szaktudományosán alapozott) értelemben is, az anyagfejlődés természettudományosan feltárt lépcsőfokait ugyanis az anyagi világ egészében produkálja. Nyilvánvalóan nem lehet feltenni a kérdést, példának okáért, úgy, hogy vajon a hő „fejlődése" vagy a fény, vagy a hidrogénatomok „fejlődése" előzte-e meg a galaxisok kialakulását. A fejlődés a természet „összjátéka" mindenekelőtt, semmiképp sem a részek külön külön megfelelése valamilyen egyetlen létformának. Az már a kérdés konkrét történeti, logikailag dedukálhatatlan oldala, hogy pontosan mivel mi történik az anyagfejlődés folyamán. A fejlődés e logikai-történeti fogalmával nem egyeztethető össze az a Greenberg nyomán nem teljes joggal elterjedt vélemény a nyelvvel kapcsolatban (li. h.), amely a kommunikáció hálózatát, technikai eszközeit stb. fejlődő rendszernek, a nyelvet pedig nem fejlődő rendszernek ítéli (ti. az emberiség történelmi koraiban; azt ugyanis bizonyára senki sem gondolja, hogy a nyelv mint „nem fejlődő rendszer" öröktől fogva van vagy hogy semmilyen időben nem ment keresztül semmiféle fejlődésen). Mint láttuk, valamilyen egyetlen létformát megkívánni a nyelvtől fejlődés címén — például azt, hogy minden ízében legyen mind bonyolultabb vagy esetleg éppen ellenkezőleg, mind egyszerűbb — nem logikus. Ezért nem logikus az a következtetés sem, hogy ha a nyelv nem az előbbieket teszi, akkor nem fejlődik. A nyelv, illetve a nyelvek stagnálásáról — láttuk — logikusan csak konkrét történeti értelemben, relatíve lehet szó. De mi bizonyítja, hogy a nyelv — miután a filogenezis során kifejlődött — megállt a fejlődésben? A kommunikáció mai technikai színvonalát sok tízezer éves szellemi fejlődés előzte meg, amelynek a nyelv valamilyen módon nyilvánvalóan minden lépését kiszolgálta; hihető-e, hogy benne magában eközben semmiféle progresszió nem zajlott le ? Emellett kétségtelenül felismerhetők a nyelvben — vagy inkább egy-egy nyelvben — stagnáló részletek, szelvények. A magyar társadalom például — hogy csak az egyik legkézenfekvőbb példát említsem — egyre nehezebben viseli el a magyar udvariassági kifejezések, formák (köszönés, megszólítás) rendszerének stagnálását vagy legalábbis az igényeket túlságosan lassan követő fejlődését.