Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)
Tanulmányok - Molnár Ilona: A nyelv értékeinek kérdéséhez [On Value in Language] 3
6 MOLNÁR ILONA ben, tehát eszmeileg már megvolt".9 Ebben a felfogásban a nyelvet a munkafolyamat részeként és eredményeként is értelmezhetjük. — Nézeteimtől nem áll távol, hogy amennyiben a munka valamely objektum célirányos elsajátítása, természetének „leküzdése", bizonyos általános értelemben a nyelv használatát is munkának kell tekinteni (a beszédcselekvést megelőző vagy kísérő helyzetfelméréstől és döntésektől s a megnyilatkozás legmegfelelőbb szemantikai és szintaktikai modelljének többé vagy kevésbé tudatos felépítésétől stb. a fizikai anyag „birtokbavételéig", a fizikai objektivációig; az új megfogalmazásokra, új szavak alkotására irányuló tudatos egyéni aktivitás ugyancsak ide tartozik). Lukács György e kérdést illetően arra mutat rá, hogy ,,az ember egésze" és a történetileg kialakult munkafajták nem-totális jellege közötti ellentmondás feloldásaként egyes tevékenységi formák, köztük ,,a beszélgetés (azáltal, hogy tárgyszerű vitává alakul át) stb. könnyen közeledhet tartósan vagy átmenetileg a munkára jellemző magatartás-típushoz".10 Lukács láthatóan a beszédcselekvés célirányosságára, tárgyszerűségére volt ekkor tekintettel. De szóba jöhetnek más dimenziók is. Ergonómiai szempontból például a nyelv (A. Gehlen által hangsúlyozott) energia-megtakarító szerepére, illetve energiatároló szerepére11 vonatkozó nézetek érdemelnek itt figyelmet. — A „nyelvi munka" tárgya maga a nyelv is. A sokcsatornás társadalmi kommunikáció általában megmutatkozó sikerességének téves értelmezésén alapul az a gyakorta hallható ítélet, hogy minden nyelv mindig maradéktalanul kielégíti az adott közösség igényeit. Sokkal inkább igaz ennek ellenkezője: sohasem elégíti ki maradéktalanul. A verbalizációért való küzdelem — ez részben a készentalálttal való küzdelem — talán mint irodalomesztétikai tárgy szokott a leginkább előtérbe kerülni, de mindenekelőtt mindennapi tapasztalat. M. Bahtyin ismert esztétikai elmélete a szó (megnyilatkozás) „dialogikus" viszonyairól a művészi nyelvhasználatot érinti, de nemcsak azt.12 Ugyanennek a feszültségnek mindennapi változatáról nagy átéléssel írt Karácsony Sándor: „A nyelv életében sohasem áll meg a küzdelem a mondanivaló és a kifejezés között . . . Az egyéni jelentésváltozás mindig annak a küzdelemnek a jele, hogy minden ember az öröklött szókincs segítségével kénytelen, szeretné és próbálja kifejezni magát, vagyis éppen aktuális, legfrisebb mondanivalóját, s az nem is olyan könnyű dolog, mint amilyennek látszik, sőt éppen ellenkezőleg, nagyon nehéz, kínos, keserves lelki munka. Míg egy-egy „emberi beszéd" megszületik, megszenvedi azt a mondanivaló is (nem sikerül úgy és azt mondanunk, ami bennünk él), de a nyelv is szenved, változik, módosul miatta . . ,"13 Különösen megragadó ebben a fejtegetésben a szenved ige használata, amely Marxnál tudatosan az objektivitás — azaz a tárgyi mivolt — metaforája (tudniillik a leiden ige, 1. Marx—Engels Werke, Ergänzungsband L, Dietz Verlag, Berlin, 1977. 579). Fejlődés. Minden fejlődés forrása az anyagi rendszerek egymásrahatása; e mozgás során az egyes rendszerek létérdekei fejlődés formájában, azaz „építkező" módon érvényesülnek, összetettebb, rugalmasabb struktúrák megjelenése, új meg új mechanizmusok kialakulása útján. (A fizikai és az élő-9 MARX: A tőke I. 195—196. 10 LUKÁCS GYÖRGY 1965. I. 65—66. 11 M. V. POPOVICS 1975. 12 M. M. BAHTYIN [1929—1974]. 189 és másutt. "KARÁCSONY SÁNDOR 1938. 148—149; én emeltem ki — M. I.
