Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - A. Molnár Ferenc: Igei-névszói kettős (hármas) szófajúság az ősmagyar korban [Nomen-Verba im Urungarischen] 37

42 A. MOLNÁR FERENC az ismeretlen és föltehetőleg többségükben ősmagyar eredetűek között pedig 93 tőigét és 129 passzív tövűt tarthatunk nyilván. A fiktív tövű igék száma tehát valóban jelentős és növekvő. Az igék egyrészt jelentésüknél és azok komplikálódásánál fogva, másrészt a tőigék esetleges homonimiájának (pl. : aka-d, alca-r; al-kot, alszik stb.) az elkerülése végett hajlamosak voltak a tovább képződésre. A tőigék meg egyes képzett alakjaik között pedig nemegyszer a jelentésben tulajdonképpen nem, vagy alig volt különbség, ami ugyancsak elősegítette az alakilag testesedő igei rendszerbe kevésbé illő tőige kihalását. Ilyen esetekre még az ómagyarból is hozhatunk példákat : csősz : > csoszog, met : > metél, mut : > mutat, tömb : > > tombol stb. S az ige-névszók köréből szintén akadnak hasonlók: kész : > > készt, pih : > piheg. E tendenciával föltehető ősmagyar ige-névszóknál szintén számolhatunk: dob :> dobog, lap :> lappang, lo(m)b :> lobog, sík : > siklik. A rokon nyelvekből szintén idézhetünk számos hasonló adatot : vog. ürt 'rész': ürt-i 'oszt'; ürtliti 'oszt', ürtsi 'ua.'; zürj. kiz(-) 'vastag; vastagodik'; kizmini 'vastagodik'; lez(-) 'kék; kékül'; lezavni 'kékül', lezammini 'ua.', lezmini 'ua.' stb. Az ősmagyar kor folyamán több ige-névszó igei tagja ikes ragozásává lett. Az ikes és iktelen használat azonban sokszor még a közép- és új magyar korban is ingadozott. Az ősmagyar kor végére a névszói és az igei tag a lehetséges nomen-verbumok egyharmadában, a biztos eseteknek pedig közel felében az -ik rag segítségével némileg elkülönülhet egymástól. Az -ik rag a homonímia megszüntetését is szolgálta, és az igét a tovább képződéstől, a tő fiktívvé válásától szintén védte. Az (eredeti) nomen-verbumok a szóvégi magánhangzó lekopása után egyszótagúak lettek, s alakilag is különböznek a homofon képzőkkel létrejött ige-névszóktól, amelyek kétszótagúak. A két csoport ikes igéiben pedig a későbbi szótagszám kettő, illetve három. A homofon képzéssel született ige-névszók töve általában igei és passzív (csilla-g, köve-t), az -ász/'-ész képzősöké viszont aktív főnévi tő (hal-ász). A denominális -ászj-ész csak a legkorábbi, a 'valaminek a fogásával, szedésével, vadászásával foglalkozik' jelentésében képez ige-névszókat (hal-ász, vad-ász, nyul-ász, de: juhász, kertész). A szűkebben vett beszédhelyzetben elvileg, igen ritkán elképzelhető olyan eset, amelyben nem lehet(ett) pontosan megállapítani, hogy a szó a mondatban ige-e vagy névszó (pl. : A fiú vadász). Ez a jelenség kiemeli az -ászj-ész nomen-verbum-képző voltát, és az olyan főnévimelléknévi kettős szófajúsághoz hasonló, amely szintén csak élőlényekkel kapcsolatos, azoknak egy bizonyos csoportba tartozását és azzal elválaszthatatlanul összefüggő tulajdonságát fejezi ki (pl. : A fiú magyar). Az ehhez hasonló mondatokban a névszói állítmány főnév vagy melléknév egyaránt lehet, és a tágabb beszédszituáció sem dönti el feltétlenül, hogy melyik szófajról van szó, illetve melyik a valószínűbb. Ige-névszóink közül ezért maradhatott meg legtovább egyetlen hármas szófajúnak az agg is (pl. : A férfi agg). Az -ászj-ész képzős igék ikesedése tehát még fokozottabban szófaj megkülönböztető jellegű (de ezek csak az új magyar korban lesznek ikes igévé). Az ősmagyarban néhány ige főnevesülésével, illeaAq. főnév igésülésével ugyancsak jöhetett létre nomen-verbum. Az es(ik), fen és a nyom ige-névszóknak a rokon nyelvekben csak igei, a lak(ik)-na,k, a tel(ik)-nek és az agg(ik)-nak meg csak névszói megfelelői vannak. A főnevesülés, illetve igésülés az es(ik), illetve a tel(ik), valamint a lak(ik) szavakban a legvalószínűbb.