Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - A. Molnár Ferenc: Igei-névszói kettős (hármas) szófajúság az ősmagyar korban [Nomen-Verba im Urungarischen] 37

IGEI-NÉVSZÓI KETTŐS SZÓFAJŰSÁG 41 a paradigmában más tagok szintén egybeeshettek. Például a birtokos személyjeles formák és a legtöbb kijelentő módú, jelen idejű igealak (lesem, lesed, lese ~ lesi, lesünk, lesetek, ~ lestek), majd az általános ragozás kialakulásával a kijelentő mód jelen idejű egyes szám. 1. sz.-ű forma és a többes nominativus (lesek) stb. A névszók és igék kettős szófajúságát a számos azonos alakú névszó-és igeképző (-d, -g, -k, -l, -m, -n, -r, -s, -sz, -t stb.) szintén erősíthette : apró-d, szala-d; futa-m (ín.), futa-m(ik) (ige) ; köve-t (ige-névszó), szige-t, vága-t; fá-tlan, kére-tlen stb. Az ősmagyar kor elejének ige-névszóiban a névszói tag általában főnév, de egy-két esetben főnév-melléknév vagy melléknév ugyancsak lehet. Az utóbbiakra vö. : agg (fn.-mn.) : agg(ik) •< fgr. *sor)3(-) vagy *sorjk3(-) 'öreg ; öregszik' ; kész (mn.) 'készséges, felkészült' : kész 'késztet, felkészít' ; ol-vad <^ : fgr. *sula(-) 'olvadt ; olvad' ; sava-nyú <^ : ugor *caw3(-) 'savanyú ; savanyodik' stb. A korszak végére az agg(ik), a csat 'csaló, csel; becsap' és a kész szavak kivételével a nomen-verbumok névszói tagja mind főnév. Az ige-névszóknak mintegy harmada az ősmagyar kor folyamán tovább képződött, s az eredeti abszolút tő fiktívvé vált. A csak egyik tagjukban adatolt és a bizonytalan finnugor etimológiájú&kat is számba véve az igei tövet a dor-gál, feh-ér, fosz-t, hár-ul, hara-g, ker-ül, küz-d, ol-vad, ol-vas, örö-m, szala-d, a névszóit pedig a csom-ó, kes-hed, mes-e, sava-ny-ú előzményeiben képezhették tovább. A szoros : szorul szópárban pedig vagy csak az igeit, vagy még a névszói tőt is. A hom-lo-k, a mele-g és az osz-lik tövéről pedig nem lehet eldönteni, hogy igei vagy névszói-e. A roko-n szóban az elhomályosult névszótő után -n locativusrag áll. Ezek a szavak tehát lehetséges nomen-verbum jellegüket vagy úgy vesztették el, hogy az egyik tagot még a másik meglétekor toldalékkal, képzővel látták el, vagy pedig úgy, hogy a két eredeti tag közül az egyik kiveszett, és a másikat azután képezték tovább. Az előbbi esetben e nomen-verbumok, illetve a közülük helyes etimológiák egy olyan szópártípussá alakultak volna, amelyben a névszói, illetve az igei alapalak az igei, illetve a névszói tag fiktív tövével állt szemben. A névszói alapalak : igei passzív tő szembenállását ugyancsak képviselhetik viszont az ősmagyar (és tövükben részben finnugor) keletkezésű csepp : csepeg, dob : dobog, keh : keheg, lap : lapul, lomb : lobog, sík : siklik ma is élő szópárok és (jó)néhány társuk. Igaz, ennek a csoportnak legalábbis az ősmagyar kor végén főleg onomatopoetikus tagjai vannak, s így a névszói tag esetenként az igei tagból való elvonás szintén lehet. A biztos vagy föltehető korábbi ige-névszók tovább képzett tagjainak szófaji megoszlását tekintve világosan kitűnik, hogy általában az igei tagot képezték tovább. A nomen-verbumok között mindössze egy olyannal számolhatunk, amelyben a későbbi fejlődés során véglegesen valószínűleg fiktív névszótő : igei alapalak szembenállás alakult ki : falka : fal. Mindez egybevág azzal az ismert ténnyel, hogy az igék nagyobb mértékben képződnek tovább, s már az ősmagyar korban egyre több passzív tövet tartalmazó igénk volt. Persze ez azzal ugyancsak összefügg, hogy a továbbképzett igetövek egy jó része onomatopoetikus, és így eleve képzővel szintén születhetett. A biztosan vagy valószínűen ősmagyar igék között az alapnyelvből származtatva 112 tőigét és 77 passzív tövűt (az utóbbiak a rokon nyelvi megfelelők tanúsága szeiint legnagyobbrészt az ősmagyar korban válhattak ilyenné), az ótörök kölcsönzésekben 18 tőigét és 4 passzív tövűt,