Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

A KALEVALA tS A MÍTOSZOK 397 műként vizsgáljuk és etnográfiai pontosságot kérünk tőle számon, tétovázás nélkül szavahihetetlennek könyvelhetjük el. De elvben ugyanezt a kifogást tehetjük a runók eredetije ellen is, minthogy azok szintén nem felelnek meg az etnográfiai pontosság kritériumának. A való világ képét önmagában véve sem a Kalevala, sem pedig a runók nem közvetítik. Mégis, e népénekek ennek ellenére részei az etnográfiai valóságnak, amelybe mindenekelőtt a folklorisztikai műfaj elemzés és a hagyományökológia eszközeit igénybe véve tudjuk besorolni őket. A Kalevala maga viszont már nem tartozik bele a runóénekeseknek ebbe a világába, a Kalevala az írásbeli műveltség terméke, egy eposzköltő zseniális szintézise, amelybe a finn-karjalai népköltészettől független elemek is beszűrődtek, s amelynek létrehozatalát egyrészt a régre visszanyúló eposzi tradíció hatása, másrészt a célcsoportul választott finn értelmiség ízlésvilága befolyásolta. A másik megközelítési mód alapja az a felfogás, amely a néphagyományt a társadalmi kommunikáció eszközének tekinti a mindenkori kultúrán belül, beleértve mindnyájunk saját, egyéni kultúráját is. Mindnyájan részesei lehetünk a folklór-folyamatnak, amely napjainkban inkább könyvek és elektromos kommunikációs eszközök segítségével, mintsem a szóbeli hagyomány terjesztés útján zajlik. A mítoszokat ha akarnánk, sem tudnánk elhárítani, úgyszólván a nyakunkba zúdulnak. Köztük vannak a Kalevalába és, miért is ne, az eredeti népénekekbe foglalt mítoszok, és mi az archaikus ember módjára reagálunk rájuk: a jelenkorból, a lineárisan előrehaladó időből átlépünk az őskori események közé, a szent idő tartományába, s a jelenkori történések időszerű jelentéstartalmát azoknak a modelleknek és szerkezeti jelentéseknek a felhasználásával fejtjük meg, amelyekre ott bukkantunk. Ebben a konstellációban nem csupán a mítoszok befogadói, hanem reprodukálói, sőt teremtői is vagyunk. A Kalevala és a népénekek mondanivalója ily módon a jelenkor függvényévé válik, a mi befogadóképességünk, problémáink, félelmeink és reményeink függvényévé. És nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezt a jelentéstulajdonítási folyamatot minduntalan azok a régi mítoszok teszik rendszerszerűvé, melyeknek jó része utat talált a Kalevalába is. Az irodalomtudomány a mítosz terminusát szabadabban használja, mint a folklorisztika vagy a vallástudomány. így beszélhetett például Väinö Kaukonen több összefüggésben Kalevala-mítoszról, vagy a Lönnrot-mítoszról. Úgy tűnik, ezen egyrészt azokat a fogalmakat érti, amelyeket Lönnrot Kaleva népének koráról alkotott magának, másrészt mintha a terminus vonatkozna az eposz létrejöttének mikéntjéről elterjedt nézetekre, műnek a romantikus axiómán avagy a homéroszi eposzelméleten nyugvó minősítésére is. Ez utóbbi értelmű használat a mítosz-terminus köznyelvi, gyakran reménytelenül pontatlan alkalmazásainak sorába tartozik, de a kalevalai nép őskorára vonatkozó hiedelmet némi fenntartással talán egybekapcsolhatjuk egy mitologémával, mégpedig az „aranykor" mítoszának körével. A romantika korának tudósai ebből a mítoszból dolgozták ki az eposzi műfaj keletkezéséről szóló elméletet, amely abból a gondolatból indul ki, hogy ama bizonyos rendkívüli hőskor nem létezhetett eposz nélkül. Ezt a gondolatot, melyet többek között Friedrich von Schlegel fogalmazott meg, Hegel beleépítette esztétikájába, nálunk pedig másokkal egyetemben Robert Tengström és Snellman használta föl, az előbbi a Kalevala védelmében, az utóbbi ellene. E mítosz láthatóan rányomta bélyegét a Kalevala és a népénekek történeti interpretációinak mindegyikére, Lönnrotétél kezdve az idős Kaarle Krohnén és Jalmari Jaakkolaén át a fiatal Martti