Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

396 LAÜRI HOKKO Annak a meghallgatási módszernek, amire itt gondolok, az az alapja, hogy az énekeket elfogadjuk olyannak, amilyenek. Az eredeti, hamisítatlan runókat például nem szükséges szövegkritikai szempontból elemezni vagy szövegváltozataikkal egybevetni, és távoli párhuzamokat sem kell keresni hozzájuk. Elég, ha abból indulunk ki, hogy ezek a maguk előadási kontextusaiban maradéktalanul érthetőek voltak, és egy élő világképbe tartoztak bele. Ha a szóban forgó kontextusról van elegendő adatunk, megértjük a runó üzenetét, nyelvi és kulturális hatásokra való tekintet nélkül. Egyúttal fontos, hogy ugyanannak a területnek vagy közösségnek más énekeit is megismerjük, mert így a világkép struktúraszerű elemeinek bukkanunk nyomára. És a Kalevala ? Közeledhetünk-e a Kalevalához is ezen a módon ? Kétségtelenül igen. A Kalevala-mítoszok Lönnrot variánsai ugyan, de rajtuk keresztül is eljuthatunk a mítoszi alapszerkezethez — és ennyivel be is érhetjük. Az archaikus mítoszok hordozta üzenet utolér bennünket, akár a Kalevala, akár a népénekek eredetije közvetíti őket. A variánsok bősége hozzátartozik a mítosz életéhez: azzal, hogy befogadjuk a mítoszt, saját variánsunkat teremtjük meg. Egy bizonyos szerkezeti alap jelentés azonban, melyet talán verbalizálni sem vagyunk képesek, kultúráról kultúrára megmarad, s erre építjük a mítosz aktuális jelentését, saját jelentés variánsunkat. Minthogy a mítoszok meghallgatása kölcsönhatásra alapul, melyben kívülünk a mítosz forrása, illetőleg átadója vesz részt, nincs semmi okunk arra, hogy elvessük Lönnrotnak mint a mítosz egyik közvetítőjének a közreműködését. Lönnrot változata ilyen értelemben ugyanolyan autentikus, mint Ontrei Malinené. Az emberi kommunikáció egyik alapvető formájáról van szó, melynek a mítosz és a mitológiai időszemlélet az eszköze. Ehelyütt nincs alkalmunk arra, hogy a kalevalai mítoszokban elmélyedjünk, a művet forgatva könnyen felismerheti őket mindenki. A világ születése olyan alapmítosz, melyhez a finn eredetmondák számos más természeti és kulturális jelenség születését kapcsolják. A kezdetek teremtés drámáinak tipikus eredetmondái közül megtaláljuk a Kalevalában az erdők elvetését, az első árpa elvetését, a sör születését, a tűz születését, a vas születését és a zene születését. A teremtő isten mellett megjelenik a kultúrhérosz, Väinämöinen, vagy a héroszpár, Väinämöinen és Ilmarinen együttese. Kettejük részvétele az őskor eseményeiben későbbi tevékenységükre is kivetül a Szampóról és a pohjolai lány kérésről szóló runókban, melyeknek cselekménye mind az ő „kalandjaikat", mind pedig az ezek hátterében zajló eseménysort tekintve bővében van mitológiai vonatkozásoknak. Ezen kívül Lönnrot nagy számban merített mitologémákat varázsigékből is. Jóllehet ezeknek elhelyezkedése a Kalevalában korántsem követi mindig a szájhagyomány útján fennmaradt népköltészet mintáit, a Kalevala közvetítette mitológiai világképbe szervesen beilleszkednek. Szerep jut még a világkép kialakításában egyes nagy rituális alakoskodásoknak, például a lakodalomnak és a medvetornak, valamint a lehető legkülönbözőbb összefüggésekbe szerteszórt imádságoknak is, melyek, bár nem sorolandók feltétlenül a mítoszok közé, tartalmaznak mítoszokra utaló elemeket, és elvileg ugyanazon a síkon, ctZíctZ cl mitológiai időszemlélet körében mozognak. Előadásomban a Kalevalának s a népénekeknek két különböző megközelítési módját vázoltam föl. Az egyik ezek közül a folklorisztika közelítése, mely a runó vagy a mítosz átadóját helyezi a vizsgálódás középpontjába. E megközelítés nézőpontjából a Kalevalát, amint csak a népi műveltséget tükröző forrás-