Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

A KALEVALA ÉS A MÍTOSZOK 395 óhatatlanul befolyásolniuk kellett azok valóságszemléletét. Segítettek a valóság megismerésében, elemzésében és ábrázolásában, akkor is, amikor ellentmondtak a hétköznapok konkrét tapasztalatának, sőt akkor segítettek csak igazán. E ponton azonban a történelem és az etnográfia birodalmából a világkép tartományába, a mítoszok közvetlen közelébe lépünk át. A Kalevala esetében a runószövegek és a társadalmi valóság kapcsolatának kérdése ekképp hangzik: hogyan viszonyult Lönnrot a runókból elé rajzolódó társadalmi szerkezethez, illetve hogyan dolgozta föl azt eposzában ? Mint az eddigiekben, most is Lönnrot rostáló műveleteivel van dolgunk. Hogy helyes megközelítésben tárgyaljuk a történeti és a mitológiai értelmezés különbségének mibenlétét, az időszemléletből kell kiindulnunk. A történelmi idő lineáris, folyamatos és visszahozhatatlan, míg a mitológiai idő ciklikus, ismétlődő, és két idődimenziónak, a nagy őskornak és a jelennek az egybeeséséből születik. A vallástudományi definíciót idézve ,,a mítosz (gör. mythos 'igaz szó, beszéd') 'istenekről szóló történet', azaz vallásos világszemléleten alapuló történet a nagy őskornak (a világ teremtésének, a döntő 'kezdeti pillanatnak') alapvető fontosságú eseményeiről és az istenek (szentek, kultúrhéroszok, klánalapítók stb.) példás cselekedeteiről. E cselekedetek révén keletkezett és nyerte el máig is ható rendjét a világ, a természet, a kultúra, valamint a szociális alakulat, amelyben élünk, a maga minden részjelenségével együtt. A mítosz ily módon a világrend alapokmánya, amelyre a viselkedésformák, szociális intézmények, morális szabályok és normarendszerek, valamint a vallási rítus hatóerejébe és a kultusz szentségébe vetett hit indoklásakor hivatkozunk. A mítosz valódi közege a rítus, a vallási szertartás. A mítosz rituális előadása a világrend védelmét szolgálja: a szent eseményminták utánzásával megakadályozzuk, hogy a világ darabjaira hulljék a káoszban. "A mítosz által elbeszélt események szentek és igazak a hívő, valamint az őt körülvevő közösség szemében", más szavakkal a mítosz a társadalmilag elfogadott és már elsajátított világkép része. A történelem a mítosz szemszögéből nézve profán idő, melyet a mítosz voltaképp eltöröl, és a szent idővel helyettesít, ezért a mítoszt,,szent történelemnek" is nevezhetjük. Mircea Eliade véleménye szerint az archaikus ember, akiből valami bennünk mindannyiunkban megtalálható, úgy próbálja meg elviselni a történelmi események áradatától ránehezülő nyomást, hogy átlép a mitológiai időbe, és csak azt tartja igaznak, csak annak a bekövetkeztében hisz, amire van példa és minta a nagy őskor eseményei között. Eliade szavait azzal egészíthetjük ki, hogy az ember ezekből az — egyebek között rítus révén aktualizálódó — ősi mintákból és ideákból meríti ismereteit és cselekvési stratégiáját egyaránt. Vagyis az archaikus ember viselkedése minden ízében prototípusos, őskori modellekre emlékeztet, s azokat hétköznapi eseményekkel köti össze. Ekképpen a profán hétköznapok mozzanatai átültetődnek a mítosz „nyelvére", áttevődnek a mitológiai időbe, mely a profán idő helyébe lépett. A mítoszok szívósabb természetűek, mint rituális kontextusaik, a gondolkodási mechanizmus maga pedig sokáig fönnmaradhat a tényleges vallásos viselkedés keretein kívül is. A mítosz fogalma ebből a szempontból fontos kulcsot jelent az olvasónak mind a Kalevala, mind a mitologikus énekek megértéséhez. Nem egy történet, illetve a történetek nem egy részlete válik érthetőbbé, ha nem akarjuk őket a történelmi idő, a hétköznapi tapasztalás síkjára kényszeríteni, hanem kihalljuk belőlük a mítoszoknak a mitológiai időben cselekvő emberhez szóló szavát.