Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

392 LAURI H0NK0 hozzájárulását kevesebbnek, a Kalevala történelmi és etnográfiai forrásértékét pedig többnek tartotta, mint indokolt lett volna. Ezt pedig nem írhatjuk pusztán holmi szándékos feledékenység rovására, hiszen a Kalevala összeállításának módszeréről Lönnrot mindig nyíltan beszámolt. Jóllehet Lönnrot Kalevala-interpretációját őstörténeti szempontból nem fogadta el mindenki — Snellman például kételkedett a helyességében, Jacob Grimm pedig mitológiai értelmezést javasolt helyette —, hamarosan mégis ez lett az uralkodó nézet, és többek közt az iskolai oktatásban is meghonosodott. Julius Krohn vetette meg az alapjait a folklorisztika tudományának, mely elsőként merészkedett innen új utakra, igaz, csak óvatosan, nehogy csorba essék a Kalevala és megteremtője tekintélyén. Jellemző, hogy mind Julius Krohn, mind fia, Kaarle Krohn, a kutatásnak ebben a stádiumában a fejlődéselméletre és a természetmitológiai interpretációra támaszkodik. A nagy léptekben fejlődő történeti-földrajzi módszer segítségével a finnek nagyszabású, főként népmesékre összpontosuló nemzetközi összehasonlító kutatásba fogtak, s a finn folklorisztika rövidesen sokféle külföldi kapcsolatra tett szert. A szűklátókörű bezártság után nemzetközi perspektívák nyíltak meg előtte. Az összehasonlító folklórkutatás eredményei hamar megmutatkoztak: egyre több saját eredetűnek vélt epikai téma, hagyományelem talált külföldi megfelelőre. A nép hagyományából végül is népek hagyománya lett: „kölcsönzés, kölcsönzés és harmadszor is kölcsönzés" — ez vált a kutatási program mindennapos jelszavává. Az ígéretes fejlődésnek, amely az egyetemes folklórkinccsel egybevetve megalkothatta volna a finn népköltészet összképét, az I. világháború vetett véget. A már azt megelőzőleg föllépett nemzeti öntudat-válság lassanként a tudóstársadalom békéjét is háborgatni kezdte. A sajtó 1910-ben írások sorával támadt a Krohn-iskola ellen, mely, úgymond kisebbíteni akarta a Kalevala értékét, és késő-középkori keresztény elemeket látott ott, ahol a hajdani szabad lelkületű, vérzivataros hőskorról kellett volna megemlékeznie. A nemzeti öntudatnak újbóli tápra volt szüksége. Négy év elmúltával Kaarle Krohn kijelenti, hogy a finn népköltészetről alkotott nézeteiben döntő változás állt be: korábbi vélekedésével ellentétben, a népénekek a pogány kori társadalom és az attól tisztelt hősfigurák emlékét hordozzák. Korábbi elméleteinek javát ekképp megtalálván Krohn egy új történelmi paradigmára tért át, Jalmari Jaakkolával, a finn őstörténetkutatás legkiemelkedőbb tekintélyével lépve szövetségre. Krohn és Jaakkola teremtették meg a két háború közti időszak tudományos légkörét, amelyben a következő folklorista nemzedék — mindenek előtt Martti Haavio — nevelkedett, s amelyet a finn vikingkorban termett hősköltészet gondolat hatott át. A népköltészet propagandaeszközévé vált a ,,Nagy-Finnország "-esz mének is. A már említett William A. Wilsonnak legalábbis az a meggyőződése, hogy a függetlenség első évtizedeiben a kutatási területek megválasztását és az eredmények alkalmazását politikai célzatok befolyásolták. A tudósok soraiban mindazonáltal nem volt teljes az egység, a természetmondai értelmezésmód például elszánt támogatóra talált E. N. Setälä személyében. Ilyen előzmények után a második világháborút követő helyzetről azt gondolhatnánk, hogy teljes csőd állt be a kutatásban, ehelyett azonban az elkerülhetetlen változás megkönnyebbülést keltett, s felszabadított a már terhessé vált tudományos tradíció alól. Megújhodtak a módszerek, a témakörök. Jellemző példája ennek a bennünket érdeklő szempontból Martti Haavio Väinämöinen című műve (1950). A korábbi nézeteket összegző első fejezet címe: „Isten vagy ember?", s erre a kérdésre az olvasó olyan összetett, beható