Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

A KALEVALA ES A MÍTOSZOK 393 hagyományismeretről tanúskodó választ kap, hogy a könyvet becsukván megérti az egysíkú ,, vagy- vagy "-kérdésfelvetés képtelenségét. A runók legalább két Väinämöinent ismernek, egy sámánt és egy kultúrhéroszt, melyeknek alakjai köré régi eredetű hiedelemrendszerek, nemzetközi mítoszok és legendák motívumai rétegződtek. Valóságos történelmi magot, példának okáért valamilyen többszáz évvel ezelőtt élt tudós- vagy sámánfélének a létezését a runókból ma már nem lehet kimutatni, viszont meglehetősen csorbítatlanul tárul föl belőlük az olvasó előtt egy meghatározott kulturális korszak mitologikus világképe. A Kalevala-évforduló küszöbén jelent meg Matti Klinge Hajdankorunk tengeri hatalmai (1983) című műve, mely ismét felszította a régi vitát. A szerzővel szembehelyezkedő Väinö Kaukonennek és Heikki Kirkinennek megjegyzéseivel már csak azért is könnyen egyetérthetünk,mert Klingéneknincs semmilyen végiggondolt módszere, melyre a hagyományelemek analízisét alapozhatná. Kirkinen rámutat, hogy a II. világháború után felszínre tört mitológiai értelmezésmód kiszorította a történeti szemléletű értelmezési kísérleteket a kutatásból. Ezek szerint Klinge műve anakronizmusnak tekinthető, amelyet, a szerző saját bevallása szerint is, a Nyugat- és Kelet-Finnország közötti versengés hívott életre, a harc, aminek az epikus hagyomány tulajdonjoga, s ezen keresztül a finn lélek és nemzeti identitástudat a tétje. Kirkinen maga is állást foglal ebben a harcban, amikor — gondosabban megválogatott eszközökkel — bizonyítani próbálja a Karjaiáról kialakult kép helyességét, vagyis azt, hogyKarjala egy önálló, hatását Savó és Pohjanma egészére is kisugárzó, kultúrterület, melynek régies, nemegyszer Nyugat-Finnországban is fellelhető vonásai inkább ősfinn, mint középkori egyezésekre vezethetők vissza. Mindebből számunkra az a tény lehet tanulságos, hogy a történeti és a mitológiai interpretációk körüli vita megint szimptomatikus összetevőjévé válhatott annak a heveny állapotnak, amelyet, ha identitásválságnak nem is, de a nemzettudat átalakulásának mindenképpen nevezhetünk. Tudománytörténeti áttekintésünk után arra a következtetésre juthatunk, hogy jelenleg a Kalevala és a régi runó-epikamitológiai interpretációjánakkorát éljük. Ez legelőször is azt jelenti, hogy Lönnrot dédelgetett elképzelése a Kalevaláról mint a finn őstörténetkutatás kútfejéről vagy legalábbis mint irányadó forrásanyagról végleg összeomlott. A kísérletek, amelyek Väinämöinen, Ilmarinen, Lemminkeinen vagy Joukahainen alakját történelmi személyekhez vagy pusztán valamely pontosan meghatározott helyhez és időhöz akarják kötni, de még a feltételezések is arról, hogy ezek a személyek egyidejűleg, egyazon korban éltek volna, nem egyebek kedvtelésből űzött dilettáns próbálkozásoknál. Rétegződött felépítésük, továbbá az abban mutatkozó területenkénti eltérések miatt az alakok ilyen értelemben vett, történetileg elfogadható rekonstrukciója lehetetlenség. Történeti énekeinknek, miként az Elina halálának, a Károly hercegről szóló éneknek és talán még a Henrik püspök halálát elbeszélő éneknek, kétségkívül igen csekély a jelentősége epikus énekeink sorában, természetből merítő költészetünk nem került a történelmi tematika bűvkörébe, s ezt a körülményt mitologikus jellegének vizsgálatakor érdemes tetkintetbe vennünk. A Kalevala viszont elméletben még az epikus énekeknél is megbízhatóbb forrássá válhatott volna, ha Lönnrot az eposz összeállításakor rendelkezett volna más őstörténeti adatokkal is, mint amelyeket a runókból kerített, s ha ezek az adatok ma is helytállóknak minősülhetnének. Azonban nem így áll a dolog, a Kalevalában megénekelt személyek és események történetisége egy érintésre a semmibe vész, s ezt a jelek szerint már Lönnrot számos kortársa is, köztük Snellman, mindjárt a mű elolvasása után felismerte.