Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

A KALEVALA ÉS A MÍTOSZOK 391 a nemzeti hagyománykincsre hivatkozva csak a nemzeti büszkeséget ébresztgették, anélkül, hogy a nemzet sorsának irányítását is kézbe akarták volna venni, — mindekkor a folklorisztika gazdagodott, s vele a nemzet is. Amikor azonban a tudományos tárgyilagosság határán túllépve, mindenekelőtt a haza szolgálatába állították munkásságukat, amikor egy nagyszabású, remek jövő vagy az osztályok nélküli kommunista társadalom képe lebegett előttük, és amikor a folklórkincset arra használták föl, hogy honfitársaik gondolkodását is ezeknek az álmoknak a medrébe tereljék, akkor rnind a folklorisztika, mind pedig a nemzet rosszul járt." Wilson fekete—fehér látásmódja éles határokat von, mindazonáltal nem árt odafigyelnünk a véleményére. Ha megnézzük, hogy a történeti és a mitológiai folklórszemlélet apály— dagály-szerű váltakozásai hogyan függenek össze a nemzeti öntudat válságfázisaival, azt tapasztaljuk, hogy a történeti felfogáshoz olyankor folyamodtak, amikor megnövekedett a nemzettudat erősítésének igénye. A 18. század pompázatos jusleniusi építménye az őt megillető helyre kerül a kritikus Porthan jóvoltából, aki gyanakvással fogadja a népköltészet történeti hiteléről szóló állításokat, s velük szemben céltudatosan hangoztatni kezdi a népköltészet kulturális és irodalmi-művészeti jelentőségét. Munkássága, csakúgy, mint munkatársaié és tanítványaié, a finn mitológia ós néphit iránti erős érdeklődésről árulkodik. Az 1820-as években Elias Lönnrot lesz az — aki- többek között Reinhold von Becker sugalmazására — hozzálát, hogy a népi epikát és a történeti szemléletmódot közös nevezőre hozza, mintegy válaszképp azokra az elvárásokra, melyekkel az autonóm finn nagyhercegség nemzetébresztői álltak elő. De ugyanezt követelte meg tőle maga a szerkesztői munka is, melynek során a Kalevala szerkezeti egészét kialakította a runóénekesek kommentárjainak, valamint a finnség eredetével kapcsolatos tudományos megállapításoknak a figyelembe vételével. Vezérfonalul mindvégig azok a részben szubjektív, részben tudósi elképzelések szolgáltak számára, melyeket azokról az időkről alakított ki magának, amikor a runókban ábrázolt események úgymond szerves részét alkották a korabeli finn társadalom hétköznapjainak. Ez az őskorról alkotott vízió alapjában véve keresztény volt és euhemerisztikus: az eposz gyűjtője úgy vélte, hogy a régi finnek hitében már fellelhetőek a monoteizmus jelei, még ha egyelőre tündérek és manók népesítenek is be erdőt—mezőt; igen gyakori jelenség, hogy az egyes történelmi személyiségek alakját övező tisztelet oda vezet, hogy az utókor isteni vonásokkal ruházza félőket, amiként Väinämöinen és Ilmarinen esetében is történt. Időpontot és helyet keresvén, melyekhez vízióját köthetné, a runókban elmondott eseményeket Lönnrot végül kb. ezer évvel korábbra, a Fehér-tengertől délre helyezi, oda, ahonnan az egykorú tudományos nézetek szerint a finnek elődei elindultak Finnországba. Miközben ezt a kvázi-történelmi múltbéli látomást részint tudományos, részint költői eszközökkel kidolgozta, Lönnrot jobban beleélte magát a Kalevala világába, mintsem feltételeznénk. Mint tudós szükségesnek látta figyelembe venni a kutatásnak minden olyan eredményét, amely fényt deríthetett a finnség múltjára, mint költő pedig a népénekek megszólaltatásával akarta elbeszélni ennek a múltnak az eseményeit, mintha csak tanúkónt idézné meg a runóénekeseket, a múltból érkezett runóüzenetek első befogadóit. A kalevalai ősidőt történelmi korszaknak tekintette, a Kalevalát pedig bizonyítéknak arra, hogy ez a korszak létezett. Ily módon talán érthetővé válik az a meghökkentő tény, hogy Lönnrot a Kalevalát nemegyszer kútfőnek nevezi, mely a tudományos kutatás számára egy ősi társadalom életét világítja meg. Ebből is látszik, hogy a saját