Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honko, Lauri: A Kalevala és a mítoszok [The Kalevala and the Myths] 389

390 LAURI HONKO A kutatás legkorábbi szakaszában az érdeklődés antikvarisztikus jellegű volt: a néphagyomány annyiban érdemelt figyelmet, amennyiben a segítségével a régi idők életmódjáról, mesterségeiről, a településtörténetről, az uralkodókról és a pogány vallásról remélt képet kapni a tudomány. A Svédországban és Finnországban folytatott népköltészeti gyűjtőmunka alapkönyve, a Johannes Bureus összeállította előterjesztés, melyet II. Gusztáv Adolf 1630 májusában írt alá, részletes előírásokat tartalmazott a régiség emlékeinek, köztük a népköltészeti alkotásoknak az összegyűjtésére vonatkozólag. Arra szólított föl, hogy tanulmányoztassék ,,mindenféle krónika és elbeszélés, ősi rege és ének a sárkányokról, törpékről és óriásokról, hasonképp mindenféle híres személyekről, régi kolostorokról, várakról, királyi lakhelyekről és városokról szóló történet, melyekből megtudhatni, mi volt hajdanán, valamint minden régi hősének és varázsige, dallamával egyetemben". Mindazonáltal e gyűjtési program nem a hagyomány iránti tiszta érdeklődésnek volt a jele, hanem a nemzettudat erősítése, a külfölddel való összehasonlításban elnyerhető tekintély iránti igény rejlett hátterében. Az előterjesztésben indoklásul a szerző hangot ad annak a szándékának, hogy igazolja, „eleink nem voltak barbárok", ,,mi vagyunk a legrégebbi nép" és „nyelvünk a legősibb a nyelvek közül", egyszersmind annak az aggodalmának, hogy ezt a dicsőséget a dánok még megkaparintják maguknak előlünk. II. Gusztáv Adolf memoranduma reakció volt arra a felszólításra, melyet I. Keresztély dán király intézett 1622-ben Dánia és Norvégia püspökeihez, meghagyván, hogy szorgalmazzák a régi emlékek gyűjtését. MikaelAgricola 80 évvel korábban közreadott istenségfelsorolása is külföldi minták alapján készült, célja pedig az volt, hogy kiirtsa a pogányság meg a „pápizmus" maradványait. Az igények és elvárások tehát, melyek a figyelmet a néphagyományra terelték, kezdettől fogva, később is, nem az e hagyományokat őrző és fenntartó közösség részéről, hanem annak körein kívül nyilvánultak meg. A népköltészetre vonatkozó felfogásokról szólva soha nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezek többnyire nem maguknak a néphagyományt megteremtő és továbbvívő embereknek a felfogásai voltak. A hagyomány felfedezését rendszerint a hagyománynak egy másfajta célra való felhasználása, archívumokba, publikációkba való átutalása, művelődéspolitikai eszközként való alkalmazása követi. A Kalevala is egy ilyen hagyományáttétel eredménye. A vezetés vagy a kulturális elit, mely a néphagyomány felgyűjtését kezdeményezi, egyúttal garantálja, hogy az egy új közegben kerül felhasználásra, s ez az új közeg teljesen eltér attól a közegtől, amely a hagyományt a gyűjtés előtti időkben fenntartotta. William A. Wilson amerikai professzor a kívülálló szemével boncolgatta a népköltészet ós a nacionalizmus összefüggéseit a finn művelődéstörténetben. Művének befejező soraiban a népköltészetnek két megközelítési módját nevezi meg, az egyiket Juslenius képviselte a 18. század elején, a másikat Porthan. A tudományos óvatosság elvét valló Porthan szerint a népköltészetet a finn kultúra tükrének, az emberi gondolkodás megismerésére szolgáló eszköznek kell tekinteni. Az ábrándos szellemű Juslenius hazafias írásai a nemzeti reménytelenség állapotából való kivezető útnak, a jövőbe vetett hit forrásának nevezik népünk hősi múltját, csakhogy a folklór tükre ekkor már nem a népet, sokkal inkább a tükör feltartójának és kortársainak politikai állásfoglalását adja vissza. Wilson szerint mindkét viszonyulási mód megmaradt napjainkig, éspedig, mint kijelenti, „amikor a finn folkloristák elsősorban tudósok voltak és csak másodsorban patrióták, amikor a néphagyományt pusztán az emberi gondolkodás megértésére, nem pedig befolyásolására használták, amikor