Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: A magyar nyelvtudományi terminológia kialakulásának kezdetei [Die Anfänge der Herausbildung der ungarischen linguistischen Terminologie] 351

354 KOVÁCS FERENC 3. Korszakolás Az elmondottak figyelembevételével — mai ismereteim alapján — a hazai nyelvtudományi terminológia kialakulását az alábbi főbb szakaszokra osztom: a) A kezdetek: a magyar írásbeliség kezdetétől az első tudatos grammatikaíró, Sylvester János munkásságáig terjedő korszak. E korszak nyelvemlékeit abból a célból vizsgálom, hogy a szótározott köznyelvi adatok milyen mértékben készítették elő az egyik vagy másik köznyelvi elem terminus technicus-szá válási lehetőségét (szótárak, szójegyzékek és glosszák adatai). b) Sylvester János munkássága (Rudimenta, Grammatica Hungaro Latina, Űjtestamentum-fordítása). c) A 17. század elejétől a reformkorszakig terjedő időszak (a nagy kétvagy többnyelvű szótárak anyaga, kiemelkedő teoretikusok, úgymint Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona István, Comenius Arnos János, Pápai Páriz Ferenc, Sándor István, Márton József, Gyarmathy Sámuel, Kalmár György, Verseghy Ferenc munkássága). [,_ d) A reformkor nyelvészeti törekvései, a nyelvészeti folyóiratok szerepe a^ny el veszeti terminológia kialakításában, a nyelvújítás és a nyelvészeti terminológiai munkálatok föllendülése, a század nagy teoretikussinak és kiadványainak: Révai Miklósnak, Fogarasi Jánosnak, Hunfalvy Pálnak, Riedl Szendének, A magyar nyelv rendszerének a szerepe a nyelvészeti terminológia fejlesztésében. e) A 19. század végétől a 20. század közepéig tartó korszak (Simonyi Zsigmond és iskolája, Szinnyei József, Balassa József). f) Saussure hazai hatásának terminológiai vetülete. g) Saussure-től napjainkig. A vázolt korszakolást eddigi ismereteim alapján kialakított hipotézisnek tartom, a részletesebb kutatások módosíthatják. 4. Az európai civilizációba való bekapcsolódás feltételei és követelményei A honfoglaló magyarságnak a letelepedés, de főleg a kalandozások utáni korszakban életfeltételt jelentett az európai gazdasági és kulturális közösségbe való beilleszkedés. Témánk szempontjából a kulturális közösségbe való beilleszkedés a fontos. Mint ez köztudomású, ennek a beileszkedésnek az egyik fontos feltétele volt az írásbeliség meghonosítása és elterjesztése. Az antik örökség talajából kinőtt, abból táplálkozó európai műveltség — érthető módon — elsősorban latin nyelvű műveltséget követelt, ezen belül is nyelvi pallérozottságot, stílust és irodalmi kifejező készséget, illetőleg ezek elsajátítását látta feladatának. A hazai deákosság ehhez a műveltséghez Priscianus, Cassiodorus és Boethius forgatása révén jutott el. Az említett szerzők közül különösen Priscianus „igényesebb deákosság"-át emeli kiMezey László, amikor megállapítja, hogy Priscianus műve (Institutiones Grammaticae) „a grammatica és retorika értelmében vett hazai literatúrából nem is maradhatott ki — még a XVI. században sem" (Mezey 1979. 109). A hazai deákosság működése folytán kialakuló és erősödő latin nyelvű műveltség, maga a latin nyelv jelentős szerepet játszott irodalmi műveltségünk kialakításában és fejlesztésében. A latin tehát nem „idegen jövevény"-ként telepedett rá a magyar nyelvre,