Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)
Tanulmányok - Molnár Ilona: A nyelv értékeinek kérdéséhez [On Value in Language] 3
26 MOLNÁR ILONA Tekintsük a következő mondatokat: (1) Nem hiszem, hogy Péter ilyet mondott volna. (2) Péternek nincsen olyan ismerőse, aki értene a zenéhez. A mondatok jelentése nem változik meg, ha a mellékmondatban indic.-t használunk: (3) Nem hiszem, hogy Péter ilyet mondott. (4) Péternek nincsen olyan ismerőse, aki ért a zenéhez. Az (1)—(4) egyaránt szabályos,66 bár a Grétsy—Kovalovszky-fele összefoglalás szerint a (3) „helyesebb" az (l)-nél, mivel ,,a főmondat állítmánya . . . már maga is jelzi a bizonytalanságot", így a cond. a mellékmondatban ,,fölösleges".67 Ez utóbbi ajánlás a mellékmondatbeli módhasználat átalakulását tükrözi ahhoz a helyzethez képest, amelyet mind Klemm történeti nyelvtana, mind „A mai magyar nyelv rendszere" (Tompa i. m.) rögzít. Kimutatható azonban, hogy a „fölösleges" minősítés önmagában nem magyarázza, miért részesíti előnyben a mai beszélő az indic. módú szerkezetet. Mindenekelőtt: a „fölösleges" minősítés következetes alkalmazása a magyar nyelv sok sajátosságának helytelenné minősítését eredményezné (például a kettős tagadásét). Valószínű, hogy a szóban forgó cond. fölöslegesnek és ezért kevésbé helyesnek nyilvánítása az egyszerű mondatbeli (ott megengedett vagy magyarosnak tartott) és az alárendelő összetett mondatbeli módhasználat egységes tárgyalását is akadályozná. (Választ kíván viszont, miért jönnek létre — s nemcsak a magyarban — „fölösleges" dolgok, s hogy ízlésünk, megítélésünk miért változik.) Az (1)—(4) viszonyainak megállapítására érdemes tehát kísérletezni e mondatok logikai (metaforikus vagy logikus) szerkezetének elemzésével (önmagában egyik gondolkodásmódot sem tételezve helyesnek vagy helytelennek) . Az (1)—(4) mondatokon belül elemzésünk szerint elkülönítendő egy logikailag független, „zárójeles" szerkezet, amely egy keretadó főnévből és e főnév valamilyen típusú konkretizációjából áll. Nevezetesen, az (1) és a (3) esetében: [az állítás, feltevés stb.], hogy Péter ilyet mondott;** a (2) és a (4) esetében (ismerős, aki ért a zenéhez).6Q A zárójeles szerkezet logikai függetlensége kifejezésre jut abban, hogy a konkretizáló tag (mellékmondat) modalitása a keretadó főnév reális viszonyainak felel meg, nem a mondat mondója rá irányuló modális attitűdjének. (A Nem hiszem el azt a v adat, hogy Péter ilyet mondott mondat értelmében például a megjelölt tartalmú vád létező dolog attól függetlenül, hogy én nem hiszem el. (Ennélfogva a mondat mondójának modális attitűdje pontosabban mondatainkban kétlépcsős.) így, ha például a tagadott tényleges, esetleg fiktív feltevés tartalma az (azzal a mondattal írható le), hogy „Péter ilyet mondott", akkor a mellékmondatban logikusan, ti. azonosítható módon indic.-nak kell szerepelnie. Hasonlóan: a tulajdonság, amely Péternek egyetlen ismerősére sem érvényes, indic. módú leírás révén azonosítható: „Ért a zenéhez." A (3)-mal és a (4)-gyel szemben, amelyekben az azonosság-elv érvényesül, az (l)-ben és a (2)-ben ezt a logikai érdeket háttérbe szorítja a kételkedő vagy 66 Vö. KLEMM i. m. 492—494, 581—588; TOMPA (szerk.) i. m. II. 131—182, 355. 67 GRÉTSY—KOVALOVSZKY (szerk.) i. m. 627—628. 68 MOLNÁR ILONA 1977. 69RADICS KATALIN 1977.
