Nyelvtudományi Közlemények 86. kötet (1984)

Tanulmányok - Horányi Özséb: Th. A. Sebeok: The Play of Musement 295

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 297 szabású majom közötti interakciók kritikai vizsgálata efféle nyelvtanítási szituációban az információk gazdag forrását igéri." Pfungst — kétségtelenül — mint a vezérfonal szolgálhat ebben a vállalkozásban, minthogy vizsgálataiba híres számoló lóval, Okos Hans-szal kapcsolatban egyike még a kevés sikeres kísérletnek. Arra világított rá ugyanis, hogy melyek azok a j'elek ténylegesen, amelyek a kísérletező ember várakozásai és állati alanyaik teljesítménye között közvetítenek. A témának jelenleg a tömegkommunikáció és a népszerűsítő irodalom nagy teret szentel. Ezzel összefüggésben maga a téma éles bírálatok kereszttüzében áll tudományos területen. Sebeok szerint érdemes felfigyelni arra a mozzanatra, ami ebből a helyzetből jószerével természetesen következik, egy „paradigmahibára", arra, amit Barber a Kutató Paradigma Effektusának nevez : a kutatónak bizonyos tudományos vagy mindennapi fogalmakhoz való saját speciális elkötelezettsége, ragaszkodása következtében túl szűken definiálja kutatási területét, pl. a nyelvet. így aztán A. G. Miller kommentárja szerint : „mágikus vagy éppen képzeletdús az az idea, hogy valaki reményei . . . igazzá tudnak válni pusztán azáltal, hogy milyen reményeket táplál". A tudományos kutatásra alkalmazva ezt, akár fenyegetésnek is tekinthető mindazok számára, akik involválva vannak benne. Ilyen körülmények között — véli Sebeok — azon kritériumoknak, amelyek alapján egy olyan kutatást elfogadunk, amelyet arra terveztek, hogy nem nyelvi magyarázatok közvetlen evidenciáját szolgáltassa emberszabású majmok szimbólumhasználatához , legalább olyan szigorúaknak kell lenniük, mint azoknak, amelyeket azokhoz a kísérletekhez alkalmaztak, hogy bebizonyítsák : Okos Hans lelke nem él tovább a mai kísérleti majmok teljesítményeiben. A 9. fejezetben (A művészet előképei) Sebeok tovább folytatja korábbi vizsgálódásait és az állatok esztétikai impulzusait elemzi Spencert idézve, aki 1897-ben a játékimpulzus egységét állította az esztétikai érzésekkel és érzelmekkel. A fejezet egyébként érinti az építészet, a tánc, a zene, a festészet és általában a viselkedés különböző területeit. Azokat, amelyeket általában nem verbálisnak, avagy Sebeok szerencsésebb terminusával averbálisnak mondhatunk. A 10. fejezetben (Okos Hans végső talánya : a természet és a kultúra egysége) valamint a 3. függelékben Sebeok megkísérli felrajzolni a kapcsolatot két olyan látszólag nagyon különböző birodalom között mint ami megvan az emberi szellem és az ember koponyájában zárt agya között. Ezzel az enigmatikus oppozícióval kapcsolatban írja Sebeok, hogy még semmi sincs megoldva. Schrödinger, Wigner valamint Popper és Eccles mindannyian amellett érveltek, hogy „szükség van a fizika valamilyen revíziójára azért, hogy megengedjük a szellem és az anyag közötti interakciót az agy bizonyos speciális régióiban" (Eccles). Másfelől azonban Monod pejoratívan animistának címkézte azokat, akik hittek a „dualista interakcionizmusban". Mindazonáltal Sebeok végeredményben arra ösztönzi az olvasót, hogy fogadja el : fel kell tételezni — legalább átmenetileg — egy dualista-interakcionista hipotézis-variánst, egy olyat, ami a legközelebb esik J. Z. Young által kifejtett teóriához. Ebből a teóriából a kettős kódolás és ellenőrzés következik. Egészen röviden, e modell értelmében (Sebeok terminológiájában) a szellem a jelek egy rendszere — egy olyan anyagtalan rend, ami fenntartja az (anyagi) rendet. A szellem „a fizikailag agyunkba kódolt információ manifesztációja" (Young). A jelek segítségével, amelyek sohasem anyagiak, csak anyagi rendszerek, akár dinamikusak, akár statikusak, aktualizálhatok és hordozhatók. A jelek áthatják az élet egészét „minthogy a kódolt információ az, ami úgy irányítja a rendezett aktivitásokat, hogy az élet tovább folytatódjék" (Young). Jelenleg tulajdonképpen semmit sem tudunk — állítja Sebeok — arról a módról, ahogy az információ kódolva és ellenőrizve van az agyműködésben, de a probléma youngi szemlélete legalább pontosan rámutat a jó kérdés-feltevésre, s arra, hogy ez alapvetően szemiotikai karakterű. Nézőpontja implikálja, hogy bár a szellem és a test egy bizonyos értelemben különbözőek, sohasem választhatóak viszont szét. Sebeok teljesen egyetérteni látszik azzal a konklúzióval, hogy, ellentétben a test és a szellem megkülönböztetésének posztulásával, „hasznos felismernünk, hogy az élet egy olyan aktivitás, amely továbbfolytatódik, mert a rendről való szimbolikus, nem-anyagi információ által van irányítva, ami először a DNS-be, aztán az agyba van belefoglalva" (Young). Kétségtelen, hogy Sebeok ebben a kötetében elbájoló szellemességgel és erudícióval, s nem kevés stílusművészettel kutatja azokat az elveket és ezek újszerű alkalmazását, amelyek a szemiotikából indulnak és a biológiában végződnek. Noha arról nem vagyok egészen meggyőződve, hogy a Schiller-féle játékösztönt tudománytörténeti jelentőségén túl a mai (empirikus-biológiai) kutatás részére érvényesként állító koncepció szerencsésnek mondható, de annyi mindenképpen igaz, hogy korábbi szkepticizmusomat egyre