Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fülei-Szántó Endre–Siptár Péter: Indulatszók és szófajok [Interjections and „Partes orationis”] 67

68 FÜLEI-SZÁNTÓ ENDRE-SIPTÁB, PÉTER 1.1. A szófaj viszonylag önálló története akkor kezdődik, amikor felismerik, hogy az interjekció nem része az adverbiumoknak.3

A kategória további osztályozásának számtalan változata az érzelmek felosztásán alapszik. A legelterjedtebb felosztás ez : „öröm, fájdalom, csodálkozás, félelem" (Aelius Donatus : Ars Minor [GL IV, 356]). Lényeges mozzanatot ismernek fel a grammatikusok az akaratjelölő indulatszókban (Rhenius Palaemon, Plotius Sacerdos, Maximus Victorinus). A felismerések történetében fontos időpont Priscianus grammatikája, aki a hangutánzó interjekciókat megkülönböztette az érzelem jelölőktől (GL III, 60—92).4 A reneszánsz nyelvelméletben esik először szó az interjekciók mondatbeli helyéről (Julius Caesar Scaliger). A szófaj kereteit először Wolfgang Ratke tágítja ki (Ratke 1612. 5. 5). Oane/as típusú szavakat is indulatszónak tekinti. Itt tehát az interjekció származtatott, fogalmi eredetű. Az egyik legdöntőbb felismerés az, az indulatszó mondatértékű mivolta, amellyel a jelen dolgozat szemben áll, ugyancsak a 17. századból származik (Vossius 1626). A 18. században kezdik az indulatszók eredetét kutatni (Adelung 1781). A mai modern nyelvészet szempontjából lényeges az az osztályozás, amely interjekcionális és kommunikatív mondatokról beszél, és megemlíti a nyelv fonológiai rendszerén kívüleső (paralingvisztikai vagy vokális) hangjelenségek tényét is (Noreen 1912. 91 — 131). Hasonló logikai szellemű osztályozások a további kutatásra is megtermékenyítő hatással vannak (Wundt 1900, Heyse 1836. 56). Ismét csak a jelen szempontjából döntő megfigyelés az, hogy az interjekciók határsávja a vocativus, a monorém parancsoló típus és a nyelvi etikett nem egy jelensége (bitte, danke stb.) (Hermann 1928. 41—42). Az indulatszavak nyelvenként történő egybevetéséről egy gondolatnyi megfigyelés származik az ókorból (Szent Ágoston [GL V. 524]). Majd az antropológiai nyelvészet tér vissza erre a kérdésre (Sapir 1921). Az első komoly monográfiát az egybevetés témaköréből E. Schwentner (1924) írja meg. 1.2. A magyar nyelvtani irodalomnak az indulatszavakra vonatkozó fejezetei is az európai vonulatot követik. Gazdag és árnyalt felosztások szerepelnek a magyar grammatikusoknál, külön megjelenik a mutató indulatszó felismerése is (Szenczi Molnár Albert [1609, CorpGr. 251 — 252], Pereszlényi Pál [1682, CorpGr. 538—539], Földi János [1790]). A hangutánzó indulatszavak felsorolása és a hangtestek fonetikai ingatagsága ugyancsak szerepet kap régi nyelvészeinknél. (Gyarmathy Sámuel [1794] a hangutánzó sorokat adja meg, Szász Károly [1839] megkülönbözteti a ,,nem artikulált", leírhatatlan hangokból álló egységeket (pl. hm) is. Ugyanezt a jelenséget Galgóczy Gábor [1848] ,,ümgetés"-nek nevezi). Érdekes és tanulságos a magyar terminusok áttekintése : közbevetés, közbevetett szó, közbevetni-való, közbevető, közbevető szó, közbevető szócska, közbe-szó, indulatbéli szó, indulathang, indulatjel, indulatjelentő, indulatjelentő szó, indulatot jelentő szó, indulatszó, úgynevezett indulatszó, 3 A felismerés Rhemnius Palaemon nevéhez fűződik. Az 'interiectio' elnevezés először Varrónál szerepel. „Interiectiones sunt quae nihil docibile habent, significant tarnen affectum animi, velut heu, eheu" (Grammatici Latini [— GL] I, 238). 4 Még az elgondolkozást jelölő indulatszókról is szó esik az ókorban

(ASPEB GBAMMATICUS [GL V, 554]).