Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)
Tanulmányok - Nádasdy Ádám: Kontra Miklós: A nyelvek közti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre 229
230 SZEMLE - ISMERTETÉSEK Kontra — Haugen nyomán — áttekinti a szókölcsönzés lehetséges típusait : direkt kölcsönzés (stress); hibrid kölcsönzés vagy részfordítás (farmertüdő) ; indirekt kölcsönzés, amikor morfémikus átvétel nincs — ennek fajtái : tükörszavak (sham rage -*• áldühösség) ; tükörjelentések, amikor meglevő szavak kapnak új jelentést, mégpedig 1. analóg szavak, ahol alaki hasonlóság van (realizál 'megvalósít') -*• 'ráébred'), 2. homológ szavak, ahol alaki hasonlóság nincs (köldökzsinór 'magzat vezetéke' -»• 'űrhajós vezetéke' az umbilical cord alapján), 3. homofon szavak, ahol az alaki hasonlóság véletlen (buli 1. kártyaműszó, 2. jégkorongműszó). Az indirekt kölcsönzés ilyetén felosztása azonban felszínes. A homológ szavak is tükörfordítások (tkp. egyszavas calque-ok), minthogy létrjöttükhöz az átvevőnek értenie kell az eredeti kifejezésben rejlő metaforát (erre Kontra is céloz az 53. lapon). A német Mondfähre -*• holdkomp tükörfordításban a komp éppúgy metaforikus bővülésen esik át, mint a köldökzsinór az űrhajósra való alkalmazáskor ; hogy a metafora két tagja szóösszetételt alkot-e vagy sem, az szintaktikai kérdés, szemantikai jelentősége nincs. Másrészt a realizál 'ráébred' és a buli 'jógkorongműszó' is együvé tartozik : az átvevőnek nem kell tudnia, hogy az angolban valamikor metaforikusán keletkezett a realise-nak e második jelentése — számára a két realizál éppúgy homonima, mint az etimológiailag teljesen más eredetű buli1 ós buli2 . Azaz : poliszómia és homonímia (-fónia) között szinkrón szempontból nincs értelme különbséget tenni. Az analóg, ill. homofon kölcsönzések valójában direkt kölcsönzések, bár hangtani beilleszkedésüket befolyásolhatja, hogy homofonok egy-egy már meglevő (történetesen idegen eredetű) magyar szóval. Az elméleti rész erősen túlméretezett az empirikus-adatelemző anyag rovására, ehhez képest nem tud elég újat mondani. A definíciók, felsorolások egy része öncélú, az okfejtést nem viszi előbbre, mint pl. Ullmann nyelvészeti modellje (5), vagy az a képlet, miszerint ,,a magyar nyelv. . . egy m H n y halmaznak tekintendő" (37), de helypazarlás az ilyen idézet is : ,,A szó egyike a nyelv fundamentális egységeinek. Forma ós tartalom dialektikus egysége" (13). Sokat markol és keveset fog magának a kölcsönzésnek a definíciója, melyet a szerző — Hockett nyomán — így ad meg : „Ha A beszélő utánozza B beszédének valamilyen vonását, akkor a kölcsönzés folyamata játszódik le" (10). Minthogy minden nyelvi változás így terjed, vagyis minden nyelvi jelenség így valósul meg, beleértve a spontán sajátnyelvi hangtör vényeket meg a belső keletkezésű szavakat is, e definíció egybemossa a kölcsönzést az innovációval, tehát rossz. Bloomfield (Language 4441.) vagy — a Kontra bevezetőjében is idézett — Haugen jobb kiindulási alap volna. Elvben elfogadható Kontra álláspontja, hogy a kölcsönzéshez kétnyelvű személyekre van szükség. A gyakorlatban azonban az „importőr" kiléte, nyelvtudása nem jellemzi kielégítően az import sorsát. Aki a Gem-kapcsot behozta, talán tudott angolul és dzsem-Tiék mondta, mégis 0-vel honosodott meg. Az autószerelő, aki a tubeless tyre-t tubelessz gumi-nak mondja (31), nyilván nem kétnyelvű ! A bilingvizmus — a Weinreich és Haugen által vizsgált közösségek létformája — a magyarországi angol kölcsönzésben jelentéktelen tényező. Megkülönbözteti Kontra az „egy nyelvhez tartozó", ill. a „két nyelvhez tartozó" szöveget (23), de példamondatai között ilyen különbséget nem látok, mindkettő hibátlan magyar szerkesztésű — márpedig egy mondat nyelvi hovatartozását ez dönti el, nem a szavak etimológiai eredete. Az „Alaktani kérdések" c. fejezetben új és meggyőző a szuffixum-helyettesítés és általában a kölcsönzött kötött morfémák tárgyalása ; ezek jelentőségét alá szoktuk becsülni. Néhány megállapítás viszont a magyar nyelv, illetve az agglutináló nyelvtípus működésének félreértéséről tanúskodik. A magyarban a végződések csak szabályosak lehetnek, pl. a főnévi tárgy csak -t, a többesszám csak -k jelű lehet (ez utóbbi alól nagyritkán kivétel a tulajdonnév : Fölcsendültek a Kinderszenen, bár itt meg inkább egyesszámú igét használunk). Kontra b) kategóriája tehát, a „nem teljesen beilleszkedett szavak, [melyeknek] átvevőnyelvi toldalékolása csak részben olyan, mint az eredeti szavaké" (43), a magyarban nem létezik. Végképp idegen a magyartól a c) csoport (ragozhatatlan szavak) : a know-how-t is kell ragozni (íme a példa !). Nem áll a magyarra az sem, hogy „az alaktani beilleszkedés megkívánhatja a kölcsönszavak tővégi hangjának helyettesítését olyan átvevőnyelvi hanggal, amely lehetővé teszi a . . . szuffixációt" (43). A magyarban minden fonológiailag jólformált szó toldalékolható, a hanghelyettesítésnek tehát csak fonológiai oka lehet. A román nunta nem azért lesz nunta a csángóban, hogy ragozható legyen, hanem mert az ä -*• a helyettesítés hangtani kényszer, ugyanúgy, mint az angol [eu] -+• magyar ó (disco—diszkó), mely pedig Kontra szerint „minden változtatás nélkül" van átvéve (43). Akkor a nunta is ! Nem igaz, hogy az igei átvételeknél a képzővel való megtoldás a ragozhatóvá alakítás miatt van. A magyar (ós a legtöbb nyelv) ugyanis igét nem tud kölcsönözni, csak igei tövet, az igeképző (drén-ez, kód-ol) magát az igeséget fejezi ki.
