Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Kovács Éva: Bolla Kálmán (szerk.): Fejezetek a magyar leíró hangtanból 223

SZEMLE - ISMERTETÉSEK: 225 nemcsak a nyelvtudomány, hanem számos más szakágazat tette vizsgálata tárgyává a hangzó beszédet, így például az akusztika, fiziológia, pszichológia, orvostudomány, kriminalisztika, híradástechnika stb. Ez a sokirányú elemzés a nyelvészeti fonetika szakrendszeróre is hatott, s kutatási módszereit módosította, finomította. A beszédhangtan azonban sohasem adhatja fel nyelvtudományi indítékait és céljait, a nyelv egyéb jelenségeivel való összefüggések szem előtt tartását. „Ahhoz, hogy a nyelvészeti fonetika tárgyát közelebbről meghatározhassuk, a nyelv és beszéd viszonyát, illetőleg a beszéd fogalmát kell tisztáznunk" (i. h. 14). Ez Saussure óta központi kérdés. A nyelvészeti fonetika tárgyaként a beszéd mint nyelvi működés, funkcionálás jelenik meg. Az emberek kollektív tudatában létező nyelvi eszközrendszer lép működésbe a gondolatcsere, kommunikáció céljából. A fonetika kiindulási pontja a nyelv beszódszerveinkkel létrehozható és érzékszerveinkkel felfogható formája, a hangtest. A hangtest formai és funkcionális sajátságainak feltérképezése, leírása képezi a fonetika egyik fő feladatát. A másik feladata az egész beszédfolyamat, a teljes beszódlánc feltárása, amely öt lényegesen eltérő szakaszra bontható. A hangok képzését, szerkeze tót, fizikai tulajdonságait, biofiziológiai átalakulásait az emberi testben stb. relatíve pontosan meg tudjuk határozni és leírni a rendelkezésre álló eszközök segítségével. „Ugyanakkor a tudomány még nem tud választ adni a bennünket olyannyira izgató kérdésre: milyen működési modell szerint, hogyan szervezi meg a központi idegrendszer az agyban tárolt jelkészletből a beszédet? Új eredményeket ... a sejtbiológiai kutatásoktól várunk" (i. h. 15). A Bolla Kálmán és munkacsoportja által felvetett kérdés rávilágít arra, hogy a mai fonetikai kutatások kiléptek a hagyományos keretek közül. Csak az egész kötet szellemét is átható kollektív szakismeretek elfogadása hozhat előrelépést az eddig megfogalmazhatatlannak hitt problémák megértésében. „Feltehetően — írja Bolla Kálmán — a beszédképzés kortikális szakaszáig kell visszamennünk ahhoz, hogy megnyugtató megoldást találjunk a hangtan egyik alapvető problémájára, a beszédhang és a fonéma viszonyának tisztázására" (i. h. 15). A nyelvészeti fonetika szakrendszeróben a beszédfolyamat belső szerkezeti tagolódásának megfelelően öt ágazatot kell vizsgálnunk : 1. kortikális (idegi—agyi) fonetikát 2. artikulációs 3. akusztikai 4. auditorikus és 5. percepciós (felfogás-megértés) fonetikát. Ha ezek alapján áttekintettük a beszédláncot a kiindulási ponttól (a beszélő agyközpontjától) a befejező szakaszáig (a hallgató agyközpontjáig), akkor kimerítettük a beszédfolyamat kifejezési és megjelenési formájának leírását, s közben olyan új fogalmakkal kell a nyelvésznek is megismerkednie, mint a neuróma, kinéma, akuszóma, szonéma stb. A beszódfolyamat, a teljes beszódlánc megismerése mellett szükség van az empirikusan megragadható beszédjelenségek nyelvi funkcióinak meghatározására. A nyelv gondolatkifejező és kommunikatív szerepében két egymással szoros kölcsönhatásban álló funkciót hordoz : jelmegtestesítő (konstitutív) és jelelkülönítő (differenciáló, disztinktív). A fonológiai elmélet az utóbbit tekinti meghatározónak és a fonéma fogalmát erre építi fel. Az egész fonetikai folyamat működós-modelljót jól szemlélteti Bolla Kálmán ábrája (i. h. 20), talán didaktikai szempontból jó lett volna az új fogalmakat a cikkbeli formában jegyezni az egyes fázisok alá. Igaz, hogy ezáltal az ábra még zsúfoltabbá vált volna. Két új terminus technicus bevezetését is javasolja a szerző. Az intonáció fonetikai használata helyes, a prozódia azonban a verstanban már lefoglalt elnevezés, 'az időmértékes verselés szabályainak rendszere' értelmében. Zavaró és az egyértelműséget kizáró lehet egy szakszó kétféle funkcióban való használata, különösen akkor, ha a köztudat már korábban egy alapvetően más területhez erősen hozzákötötte. Gondoljunk csak az „irodalmi nyelv": „szépirodalmi nyelv" terjedelmes ós máig is lezáratlan terminológiai vitájára. Ugyancsak jól áttekinthető a fonetika felosztását bemutató ágas rajz (i. h. 22) is. Az ábra a teljes rendszerezést elénk tárja, de a cikkben nem mindegyik alcsoportról esett szó: pl. a fonéma realizációiról (alapváltozat, variációk, variánsok) és fonetikai szerkezetekről is csak érintőlegesen ír, bár ezek a területek még további kutatásokat igényelnek a szerző szerint is. A fonetikus írás problémáiról szólva Bolla Kálmán másik tanulmányában először arra utal, milyen tudományos igény hozta létre a gyakorlati írásoktól különböző fonetikuss átírások szükségességét. A nyelv hangszerkezetét tökéletes-pontossággal tükröző egységes írásrendszer azonban mindmáig nem jött létre. Ennek okai ismertek. Kevésbé elfogadható az az apróságnak tűnő terminológiai „változatosság", amellyel az idevonatkozó szakmunkákban találkozunk. A korábban ismert, az egyetemi oktatásban is használt Papp István, illetve Molnár József által írt kézikönyvekben a Nemzetközi Fonetikai Társaság 15 Nyelvtudományi Közlemények 85/1.