Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Kovács Éva: Bolla Kálmán (szerk.): Fejezetek a magyar leíró hangtanból 223

224 SZEMLE - ISMERTETÉSEK szerzők, hanem a tudományos könyvkiadás helyzete tehet. Ugyanezektő la szerzőktől azóta is számos, részben a kötet tematikájával egyező tartalmú cikk, tanulmány látott napvilágot az MFF számaiban. Feltétlenül szót kell ejteni a Bolla Kálmán szerkesztő Bevezetésében is érintett problémákról. A kötet szerzői ún. ,,team"-ben dolgoztak: a nyelvészek ma már a műszaki és természettudományi szakemberek segítséget nem nélkülözhetik. Ez a tényező előrevivő, hasznos támasza a kutatásoknak, ugyanakkor gátja is a gyorsabb és egységesebb munkának. A különböző szemléletű kutatók álláspontjait nem könnyű egyeztetni sem az elméleti, sem a gyakorlati munkában. Legyen szabad utalni rá, hogy a kötetben mutatkozó aránytalanságok erre az okra vezethetők vissza: az egyes fejezetek kidolgozottsága sem mindig egyöntetű. Néhol érdemes lett volna bővíteni a cikket, vagy esetleg egy másik, tartalmában hasonlóhoz csatolni (pl. Szende Tamás, A levegőnyomás szerepe a hangképzésben), máskor pedig rövidíteni ott, ahol a szerző túlzottan aprólékosan elemzi a leíró hangtan szempontjából nem elsődleges fontosságú fiziológiai tényezőket (p). Pauka Károly: A beszéd megértése), mint ahogy egy másik határtudomány képviselője, Gósy Mária meg tudta találni a helyes arányt az élőbeszéd hibáiról írott cikkében. Természetesen az általános fonetikai kérdések alapos és részletes tisztázásától nem zárkózhatunk el, hiszen nem vizsgálhatjuk a beszédmechanizmusokat a beszélés pszichofiziológia megközelítése nélkül, a magyar beszédhangokat sem elemezhetjük a beszédfolyamat akusztikai szerkezetének leírása nélkül, valamint a beszédmegértés fázisai, folyamata sem képzelhető el bizonyos anatómiai, élettani ismeretek nélkül. Az arányokra azonban érdemes jobban odafigyelni a célbavett olvasóközönségre való tekintettel. Nehéz egyetérteni az egyes szakmák helyesírásában mutatkozó szerkesztői engedékenységgel egy köteten belül. Itt ugyanis nem az elvi ós elméleti egység forog kockán, hanem apró technikai kérdésekben nem tudtak közös álláspontra jutni a munkacsoport tagjai. Akkor, amikor a fonetikában amúgy is azzal a gonddal küzdünk, hogy végre egységes átírási rendszert, terminológiát, rövidítéseket használjunk a könnyebb, gyorsabb és pontosabb tájékozódás végett, értelmetlennek tűnik az egyébként tiszteletre méltó kutatói— szerzői szabadságnak a teljes elfogadása (pl. a korona szó hosszú ó-s helyesírását kérte, az afjrikáta szó egy /-es és a spiráns szó hosszú *-s írását tartja helyesnek Vértes O. András: megoszlanak a vélemények a Sona-Graph, szonagram, valamint a szonográf, szonogram írásában is). Ezek eldöntésére éppen ez a közösség lenne hivatva. Ezek az észrevételek természetesen semmiképpen sem csökkentik a kötet szerzőinek érdemeit. A bevezetésben jelzett intézeti hangtani kutatásokat hót témakörben tervezték. A hét témakör meglehetősen tág, bár jól körülhatárolt alcímeket tartalmaz. Egy kivételével mindegyikről szó esik a kötetben hosszabb—rövidebb kifejtésben. Néhol az egyes témaköröket — a szerző kutatási területének megfelelően — önálló fejezetekre bontották (pl. a beszódmű akusztikai leírásán osztozott Kassai Ilona és Vértes O. András cikke), míg a magyar beszédhangok funkcionális vizsgálatát, a fonéma fogalmának meghatározását stb. Szende Tamás végezte el. Átfedések az egyes tanulmányok között elengedhetetlenül előfordulnak, de az ismétléseket szerencsésen elkerülték. A hét fő témakörben megjelölt kutatások első szakaszát lezárták, elvégezték az alapvető elméleti kérdések tisztázását, a laboratóriumi vizsgálatokat a beszédhang artikulációs, akusztikus, percepciós és auditorikus, valamint funkcionális megközelítésben. Teljes egészében elmaradt azonban — legalábbis ebben a kötetben — a fonóstilisztikai elemzés és a művészi interpretáció fonetikai-esztétikai elemzése, a program 6. pontja. Erre már korábban történtek kísérletek (pl. Fónagy Iván, A költői nyelv hangtanából 1959; Füst Milán: Öregség. Dallamfejtés 1974. stb.). Más, intézeten kívüli kutatók a művészi interpretáció kérdésével is foglalkoztak (Fischer Sándor, Gáti József, Montágh Imre, Wacha Imre stb.), de az ismertetett kötetbe illő tudományos igényű szintézis még nem jött létre a részdiszciplinákból. Reméljük, ez nem sokáig várat magára. A tanulmánykötet különös érdeme, hogy egyrészt szervesen épül rá a magyar fonetikai kutatások pozitív hagyományaira, másrészt megkísérli egészen új komplex megvilágításban tárgyalni a hangtan eddig kevéssé feltárt részdiszciplináit. Mindkét irányban hatalmas szakibliográfiára épít, amelyben felsorakoznak a neves hazai elődök mellett a legjobb külföldi szerzők is. Néhány esetben azonban hiányzik egy-két jelentős hazai név pl. Hegedűs Lajosé, Papp Istváné. A hagyományos leíró hangtani irányt folytatják a kötet központi jelentőségű cikkei. Bolla Kálmán a leíró hangtan vázlatát adja új megközelítésben. Rámutat arra, hogy a fonetika fejlődését alapvetően három tényező határozta meg a 20. század második harmadában. A hangrögzítés feltalálásával, az elektrotechnika nagyarányú fejlődésével ós a tömegkommunikációs eszközök elterjedésével (hangosfilm, rádió, televízió) megnőtt az élőszó, a beszéd szerepe. Az emberi beszéd iránti érdeklődés társadalmi méreteket öltött,