Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 165 A német afrikanisták annyiban különböznek a többi társuktól, hogy a hagyományok inkább feszélyezik őket, ezért szívesebben szaladnak előre („Flucht nach vorn"). A német kutatók eredményei az I. világháború végéig jelentékenyen gazdagították e tudományszak fejlődését. Egyrészt az akkori gyarmatokon folytattak helyszíni gyűjtést, másrészt általános nyelvészeti, filozófiai és ideologizáló érdeklődésük révén messzebbmenő társadalmi—történelmi érvényű következtetéseket vontak le a nyelvek különbözőségeiből és a kikövetkeztetett változásokból. Ezeknek az általánosításoknak jó része mai szemszögből téves, de jobbára csak a XIX. század romantikus fejlődési elméleteit tükrözik vagy folytatják (1. erről Wolff 35--36), mindamellett túlzás a gyarmati elnyomás tudatos ideológiáját keresni bennük. Bizonyos azonban, hogy a Schleicher és a Müller Miksa hirdette fejlődési elmélet híveiként a nyelvi típusok különbségének értékbeli fokozatokat tulajdonítottak, és ennek alapján pl. a hajlító hamita nyelveket fejlettebbnek tartották a ragozó bantu és egyéb afrikai nyelveknél; hasonló különbséget véltek fölfedezni az őket beszélő népek társadalmában. Carl Meinhof (1857—1944) és Diedrich Westermann (1875—1956), a két nagy afrikanista ideológiai jellegű megnyilatkozásai a háború befejezése után színre lépő kutatói nemzedékben visszatetszést és szégyenérzetet keltettek, ahogyan szembefordultak a nácizmus szellemi örökségével is, és ez a magatartás a múlt hagyományaival való teljes szakítás formájában nyilvánult meg, amelynek folyományaképpen a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Az utóbbi időben megmutatkoznak a változás jelei, így Wolff bevezetőjében (25—27, 37—39), ahol az általa még radikálisan elítélt ideológiai megnyilatkozások mellett méltatja e két tudós és kortársai nyelvészi érdemeit. De a hagyományok megtagadása minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a nyugatnémet kutatók teljesen átálltak az amerikai módszerekre. Némely német nyelvű cikk már stílusában is tüntet ezzel a szellemi azonosulással, ugyanis hemzsegnek bennük az anglicizmusok, a „Gerglish" kifejezések. A hagyományokkal való szembefordulás napjaink nyelvtudományának kóros tünete, de ez az Egyesült Államokban és az amerikai tudományos irányzatokhoz igazodó országokban nem ideológiai jellegű, hanem a szakproblémák megoldásának módjában nyilvánul meg. Ezek az avantgardisták nem ismerik a századunk közepe előtti forrásmunkákat, újra fölfedeznek régi alapelveket, régen gyökeret vert igazságokat tálalnak föl mint sajátukat új formában, újsütetű módszereket, gondolatokat kívánnak elfogadtatni úgy, hogy addigi ismeretrendszerünkkel nem egyeztetik össze, az esetleges ellentmondásokat (róluk nem tudván) nem vitatják meg. A nyugatnémet Afrika-kutatók közti hagyományellenesség tehát kettős eredetű : részint a politikai múlt elutasításából, részint az új amerikai tudományos stílus kritikátlan átvételéből fakad. Meinhofról és Westermannról még megjegyzünk annyit, hogy képesítése szerint egyik sem volt nyelvész : eredetileg — mint legtöbb afrikanista kortársuk — lelkészként, hittérítőként működtek, de mindketten elsajátították a nyelvtudomány módszereit, úgyhogy koruk tudományos színvonalán (az újgrammatikus iskola tanai alapján) foglalhattak állást elvi kérdésekben is. A múlt nyelvelméletének téves vagy káros nézeteitől való elhatárolódás egyik példája a „keveréknyelvek" (Mischsprache) fogalmának megítélése. Ez Richard Lepsiustól (1880) ered, aki H. Schuchardt nyomán a különböző nyelvcsaládba tartozó, de tipológiailag rokon sajátságokkal bíró szudáni nyelveket keveredés eredményének vélte (Mischnegersprachen). Meinhof (1911,1912) szintén