Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 163 ható (1976 : 676) : „Wer im Bantu historisch sprachvergleichend arbeiten will, muß von der Tatsache ausgehen, daß keinerlei historisch verläßliche Sprachdenkmäler aus früheren Stadien der Sprachentwicklung zur Verfügung stehen." Hasonlóképpen J. H. Greenberg a Los Angeles-i (1977) afrikanisztikai konferencián Magyar László angolai (umbundu nyelvű) feljegyzéseinek nyelvtörténeti értékéről tartott előadásom (Fodor 1977) utáni hozzászólásában tagadta, hogy az írott emlékek adatainak számbavétele hozzájárulhatna az afrikai nyelvek történetének megismeréséhez. Vagyis : a mai afrikanista nemzedék elengedhetetlennek tartja ugyan, hogy ismerje, sőt jobban megismerje a kutatások történetét, de ennél tovább nem kíván menni, ezért tudománytörténeti ismereteik valamint diakronikus szemléletük, módszereik közt szerves kapcsolat nincs, vagy inkább szakadék tátong közöttük. Az imént hipotéziseket emlegettem, amelyek a diakrónia nélkülözhetetlen segédeszközei. Korunk Afrika-kutatásában e módszer a nyelvemlékek adatai, az ellenőrzés hiányában gyakorta öncélú fikcióvá süllyed, amelyet azért (a szerző társadalmi-tudományos tekintélyétől függően) elfogadnak, idéznek. Olykor ugyanarra a nyelvcsaládra több ellentmondó hipotézis születik, de az újabbak szerzői nem mindig hangolják egybe vagy cáfolják meg az előzőeket, jó ha egyáltalán megemlítik őket. Nemegyszer pedig ugyanaz a kutató saját korábbi hipotézisével teszi meg ezt. A lexikostatisztikai, glottokronológiai számításokat a szótárak, szójegyzékek adataiból állítják össze, de a válogatás nem elvszerűen történik. A kutató különben is legföljebb egy vagy két nyelvet ismer az összehasonlított tucatnyi közül, és a szavakat különböző értékű forrásokból keresi ki : korszerű szótárak és múlt század végi, nyelvészetileg gyatra, rövid szójegyzékek adatai minden megrostálás nélkül ömlesztve kerülnek bele a korpuszba. Ritka eset az, amikor a forrásokat vagy egyáltalán a számítás alapjául szolgáló nyelvi adatokat közlik, hogy legalább az utánunk következő nemzedék felülvizsgálhassa őket. Az esetleges szinonimák közül sem válogatnak, rendszerint a szótárában legelöl álló afrikai nyelvi egyenértéket választják ki abból a meggondolásból kiindulva, hogy az első jelentés (mármint ami éppen elsőnek van megadva) az „eredeti". A lexikostatisztika pozitív értékelése vörös fonalként húzódik végig az egész kézikönyvön. A cikkírók rá mint az egyik bevett vizsgálati módszerre hivatkoznak, némelyik mentegetődzésként megemlíti, hogy megoszlanak a vélemények a megbízhatóságáról, ám azért ő mégis (bizonyos megszorításokkal) alkalmazhatónak tartja. A fenntartások csak formaságnak hatnak, mert általában változtatás nélkül élnek e módszerrel. Egyedül Rottland — Voßen (490—492) csatlakozik „továbbfejlesztési" javaslatokhoz, az alapelvek érvényességét azonban nem vitatják. Mindössze egy szerző, Mohiig nem híve neki. A glottokronológia értékeléséről lásd a Bergsland ós Vogt (1962) vezette vitát és saját cikkeimet (Fodor 1960, 1961). A rekonstrukciók és etimológiai javaslatok, amelyek többé-kevésbé ellenőrzött keretek közt elég megbízhatóak az indogermán és uráli nyelvészetben, jóval kevésbé hitelesek az afrikai nyelvek kutatásában. A nagyszámú nyelvemlék szó- és nyelvtörténeti földolgozásából sokkal nagyobb tapasztalat szerezhető, amely meggondoltabbá, óvatosabbá teszi a nyelvtörténészt. Tankönyvekből, elméleti művekből eleve nem lehet annyi hang-, szó-, alak- és jelentés változási esetet, típust megismerni, mint amennyi dokumentáltan előfordul. Ilyen gyakorlati tapasztalat híján az afrikanista nyelvész kevésbé 11*