Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

162 SZEMLE - ISMERTETÉSEK uráli nyelvészek képzettsége megfelel ezeknek a kívánalmaknak, és magukból kiindulva természetesnek veszik, hogy a távolabbi nyelvek szakemberei velük egy színvonalon állanak. A kívülről jövő azonban meglepetéssel tapasztalja, hogy a nyelvész afrikanisták közt a helyzet nem ilyen egyértelmű. A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy mind tehetségben egyívásúak urálista és indogermanista kartársaikkal, mind pedig velük azonos színvonalú leíró és általában szinkronikus vizsgálati eredményeket publikálnak. Nem egészen ez a helyzet a diakronikus jellegű kutatások terén. A különbség egyrészt e tudományszak kialakulásának történetéből, másrészt a kutatás tárgyának természetéből adódik. A kettő kölcsönhatásban áll egymással, s ez az utóbbi évtizedek óta összefonódva érvényesül. Az afrikai nyelvek írásbeli hagyománya az indoeurópai irodalmi nyelvekhez viszonyítva, de még a finnugorokéhoz képest is fiatal vagy csekély (a szuahéli, ill. a kongó tartozik pl. a kivételek közé). Mégis a múlt század közepéig, S. W. Koelle és W. H. I. Bleek fellépéséig gyűjtő és filológiai feldolgozó tevékenység folyt, attól kezdve az első világháború végéig, a újgrammatikus iskola hatása alatt, rendszerező és összehasonlító vizsgálatok jellemezték a korszakot. E két időszakkal ellentétben, amikor a kutatás célja végeredményben az eredet földerítése és a rokonítás volt, a harmadik időszak az etnológiai funkcionalizmus, majd a nyelvészeti strukturalizmus hatására mindinkább a leíró vizsgálatok elvégzésére fektette a súlypontot a történeti és összehasonlító szempontok elhanyagolásával. Három évtized alatt a kutatók egymást követő nemzedéke nem tanult diakronikus nyelvészetet, e módszerek alkalmazása lényegében szünetelt. Az ötvenes évek óta, nem utolsó sorban a függetlenné vált afrikai országokban a hagyományok, a történelem iránti érdeklődés fellendülésével, a leírások mellett egyre több nyelvtörténeti, összehasonlító és az egyes afrikai népek eredetét, vándorlásait bogozó munka lát napvilágot. Erről bővebben írtam egy korábbi monográfiámban (Fodor 1975 : 177-179). Napjainkban az afrikanisták többsége, akik eredetileg helyszíni gyűjtéssel gazdagították ismereteinket az egyes nyelvekről, egyre inkább publikálnak diakronikus tárgyú tanulmányokat. Képzettségük azonban — ez főleg az Egyesült Államok és a nyugateurópai országok afrikanistáira vonatkozik — a szinkronikus és általános nyelvészet (értsd rajta : generatív nyelvtan, fonetika — fonológia) ismeretén alapszik, diakronikus nyelvészeti képzettségük kevés kivétellel (Edgar C. Polomé, Hetzron Róbert, D. Dalby, H.-J. Sasse, S. Brauner és mások) néhány kézikönyv, de főképpen a lexikostatisztika határáig terjed. Filológiai képzettségük nincs, ilyen irányú érdeklődésük sem jelentkezik, sőt bizalmatlanok iránta, a nyelvemlék nélküli történeti fejlődést kvantitatív módszerekkel vagy rekonstrukciós hipotézisekkel akarják megközelíteni. A nagyszámú (habár egy-egy afrikai nyelvhez viszonyítva csekély) nyelvemlék létezéséről tudnak, összefoglaló monográfiákban kötelességszerűen mégis említik őket (a történész P. E. Hair számos régi feljegyzést publikált kritikai kiadásban), de ezen értékes nyelvemlékek rendszeres nyelvtörténeti és összehasonlító munkákban való fölhasználása egy-két kivételt nem számítva a mai napig nem történt meg. G. Miehe (1979) monográfiája a régi szuahéli irodalomról, amely e nyelv első történeti feldolgozása is, a SprAfr forrásai közt nem szerepel, sehol nem idézik. A filológiára való rövid hivatkozások Mohiig (85—86) és Rottland—Voßen (500—501) cikkében töredékes képet adnak e diszciplínáról. Mohiig egy korábbi cikkében pedig éppenséggel az alábbi kijelentés talál-