Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 159 Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében* E cikk célkitűzése túlmegy a szokásos recenzió keretein, mert a nemrég megjelent mű átfogó tartalma és terjedelme lehetővé teszi, jelentősége pedig megköveteli a címben megnevezett áttekintést. Az ismertetett kötet (a továbbiakban : SprAfr), amint az előszóban olvassuk (7—9), voltaképp egyetemi tankönyv, amelyet az afrikanista, néprajz- és egyéb szokásos hallgatókon kívül az érdeklődő nagyközönségnek szántak. Tegyük hozzá, hogy ezen túlmenően az afrikai nyelvek hivatásos kutatóinak is szól, vagyis egyben kézikönyv jellegű, hiszen a szerzők törekedtek arra, hogy beszámoljanak a legújabb kutatások és módszerek eredményeiről, problémáiról, sőt a bíráló hang sem hiányzik benne, és egy-egy elemzés meghaladja a szokványos tankönyv színvonalát,némely szerző pedigsaját új gondolataival, ötleteivel gazdagította a fejezeteket. Másrészt a kötet a tudománynépszerusítéshez közelít, amikor bőven tájékoztat általános nyelvészeti alapismeretekről, főképpen az összehasonlítás, a nyelvtörténet köréből, szóval diakronikus nyelvvizsgálati problémákról. Igaz ugyan, hogy az afrikai nyelveket sem lehet elsajátítani nyelvészeti alapfogalmak tudása nélkül, de a NSZK egyetemein (Hamburg, Köln, Mainz, Marburg, legújabban Bayreuth) a gyakorlatban főleg az afrikanisztikai intézetekben kapják meg a hallgatók az általános nyelvészeti képzést is, legfeljebb külön hallgatnak fonetikai és lingvisztikai (= transzformációs) tanfolyamot. A szempontok többszintű tagozása folytán nemegy fejezet tér ki vagy utal részletesebben általános módszertani kérdésekre, amelyek közül néhányat a különféle szerzők különböző felfogásban tálalnak olvasóik elé (pl. L. Gerhardt és F. Rottland — R. Voßen). Hogy a nem afrikanista nyelvtörténész gyakran közhelyszerű ismétléseket, ferde látásmódot észlel bennük, erről még beszámolunk. Ami az egyéb általános témákat illeti, bizony szembetűnő hézagok mutatkoznak bennük : az a benyomásunk támad, mintha az afrikanisztika érdeklődése, témaválasztása főképp diakronikus irányú volna ; fonetikai, fonológiai és prozódiai (tonológiai) alapfogalmakról nem esik szó, az ilyen irányú ismeretek meglétét a szerzők — úgy látszik — eleve föltételezték, pedig ha mást nem, a csettintő hangok, az implozívák, a labioveláris zárhangok rövid leírása egy külön fonetikai-fonológiai fejezetben hasznos lett volna. A generatív nyelvtanról szintén meg kellett volna emlékezni ; e kérdés elő sem kerül az anyagban (még a neve sem), noha egy-két évtizede a leíró vizsgálatoknak igen jelentős része transzformációs módszerrel készül. Más nyelvi problémák közül az ún. ideofonokról, az afrikai nyelvek sajátos hangszimbolikus eszközéről sem kapunk felvilágosítást, mindössze egy rövid meghatározást példák nélkül (249), majd Jansen foglalkozik velük mint stíluseszközökkel (566). Az írás fontos fejezete ugyan az egyiptomi nyelvet bemutató cikknek, de különben csak a szociolingvisztikai kérdések közt találunk róla szórványos adatokat (M. Reh), továbbá a régi szuahéli irodalom áttekintésében (K. H. Jansen), * Die Sprachen Afrikas. Mit Zahlreichen Karten und Tabellen. Szerk. BERND HEINE—THILO C. SCHADEBERG—BKKEHARD WOLFF. Buske Verlag, Hamburg 1981. 666 1.