Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

160 SZEMLE - ISMERTETÉSEK máskülönben sem az arab és a 19. század óta keletkezett, általánosan elterjedtnek még nem nevezhető írásbeliségnek, sem pedig a honos eredetű írásrendszereknek (bamum, vai, mende stb.) — a berber tifinakot kivéve (183) — nem szenteltek még egy rövidebb fejezetet sem. Ugyancsak hiányolható a különleges nyelvek (titkos nyelvek, dob- és füttynyelv) leírása, mindössze a dobnyelvről olvasunk hosszabban mint a népi irodalom egyik különleges formájáról (584). Az afrikai nyelvek fogalmához is fűzhetünk megjegyzéseket, mármint hogy milyen nyelveket ölel fel anyagában a könyv. A szerkesztők szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy minden nyelvet ideértenek, amely e világrész földrajzilag elhatárolható területén honos. Ha így vesszük, akkor a volt gyarmatosítók nyelvei, a francia, angol, portugál, spanyol, olasz, sőt német szintén ide számítható. A szociolingvisztikai és különösen az irodalmi fejezetben, a tárgykör érdekköréből nézve, főképp az angol és francia nyelvek helyzetéről, funkciójáról kapunk megfelelő fölvilágosítást, ám nem ártott volna külön írni Afrikában beszélt formáikról, a tulajdonképpeni afrikai nyelvekre tett kölcsönhatásukról (1. azonban Jansen cikkét az angolról, 612—615) annál is inkább,mivel ennek következtében különféle pidzsin és kreol nyelvek keletkeztek. Különben sem ezek, sem a honos afrikai nyelvek keveredéséből származó pidzsin nyelvek problémaköre nincs megtárgyalva a kötetben (elvétve találunk megjegyzést egy-egy ilyen nyelvről, pl. az angol eredetű krióról, amely Sierra Leone fontos közvetítő nyelve, 1. Reh 519). E témáról lásd egyébként Heine monográfiáit (1968, angolul 1970, és 1977). A tulajdonképpeni Fekete-Afrika, amelyet ma egyre gyakrabban ,,a Szaharától délre" megnevezéssel illetnek (South of the Sahara, langues subsahariennes), nyelvi szempontból ma már aligha jelent különálló egységet, minthogy a hauszát és a vele rokon csádi nyelveket a sémi-hámi családba számítják inkább. Ez utóbbi nyelvcsalád, amely Greenberg osztályozási rendszere óta főképpen „afroázsiai nyelvek" elnevezéssel használatos, együtt és különkülön áganként kerül bemutatásra a kézikönyvben, ámde e nyelveknek Afrika szempontjából legfontosabb tagjával, az arabbal amely a földrész északi és északkeleti részének egyik közvetítő nyelve, s a többire gyakorolt hatása nyelvtörténeti szempontból igen nagy, továbbá az amharával, amely Etiópiában tölt be ilyen szerepet, a megfelelő cikkek pusztán egy-egy hivatkozás erejéig foglalkoznak (Sasse 229—230). A földrajzi értelemben vett Afrika nyelvei közé okvetlenül beletartozik az afrikansz, amely indogermán (holland) eredetű ugyan, de e kontinens déli részén alakult ki. Lehet, hogy a szerkesztők elítélik a Dél-Afrikai Köztársaság faji megkülönböztető politikáját, de a nyelvet illető adatok és tények elhallgatásával aligha változtatnak rajta. Ámde Madagaszkár szigete is Afrikához tartozik, és nyilván nem politikai meggondolások játszottak szerepet abban, hogy az indonéz családból származó malgas nyelv kívül maradt a SprAfr korpuszán. A kézikönyv nyelvi kérdésekkel foglalkozik, és ebbe az irodalom tágabb értelemben beletartozik. A teljesség kedvéért és hasonló joggal — lévén határtudományai a nyelvészetnek — a földrész néprajzi, régészeti, embertani sőt történelmi problémáiról összefoglalást kellett volna adni annál is inkább, mert az elő- és őstörténeti kutatásokban a komplex módszer alkalmazása nélkülözhetetlen. Ebben a vonatkozásban a kutatási eredmények összehangolása nem kielégítő, mindenképpen elmarad az uráli őstörténeti vizsgálatok mögött. L. pl. Rottland—Voßen szkeptikus megállapítását (507 — 508).