Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Takács Lajos: Kopolya [Kopolya ’water hole’] 264

266 TAKÁCS LAJOS melyek partja felett vezetett a ceglédi út. Ugyanakkor egy másik tanú, a 70 éves úri Tóth Lőrinc szerint Pándon a „ceglédi utt mellett volt egy nagy viz kopolya . . ." Az itteni „Nagy Kopolyáról" több tanú is megemlékezett, némelyik, mint a 78 éves Vancsik Mihály arról is, hogy „az Nagy Kopolyábul itatván juhait" legeltetett a vidéken. (PML, Processus Term. 1738:13.) Ugyanezen évben az itt folyó megyei vizsgálat alapján készített jegyzőkönyvben a „Nagy Kopolya" mellett az „alsó Kopolya" elnevezés is feltűnt, mint a határ meghatározásának fontos helye. Az 1762-ben folytatott vizsgálat pedig az egyik határhalomra „a* Pándi Szántó földek végiben egy kis Kopolyátskához közel . . ." lelt (OL, Szilassy es. lt., 2. cs./3). A mélyedésekben kialakult kopolyák vize természetesen nem volt állandó, hanem a talajvíztől, csapadéktól, időjárástól függően jelentős ingadozást mutatott. Leginkább tele voltak vízzel őszi és tavaszi időkben, amikor a pásztorok rendszeresen ott is itattak. 1750. január 26-án a Pest megyei Keresztúron tartott kihallgatáson is a maglódi 70 éves Zsembes Lukács elmondta, hogy „őszi időben, amidőn az Kopolya — mely ti. a határdomb közelében alakult ki — tele vizzel lett volna, az marháját itatta . . ." Ugyanezen perben az ugyancsak maglódi 40 éves Lovász Mihály pedig arról számolt be, hogy „az Kopolya Tavaszkor tele vizzel lévén, maga is a Tanú Marháját itatni Kopolyára hajtotta..." (PML, Processus Terminati 174/5). Mindebből az is következik, hogy a csapadékos idők elmúltával a kopolyák vize megcsappant, sőt előfordult, hogy a mélyedés ki is száradt. Ezért is esett szó az 1823-as kartali határperben pl. „száraz kopolyáról", amikor a határmegállapító bizottság a határjeleket fölújította. Mint jegyzőkönyvükben olvasható: „a Soltrul Patajra menő utón és egy száraz Kopolyán általmenvén" találták meg a következő határdombot (PML, Földvári es. lt., b/38). Máskor viszont a kivágott fa helyét, hol gödör maradt, és ahol csapadékos időben a víz ugyancsak összegyűlhetett, nevezték kopolyának. 1756-ban a halasi határ megállapításakor, a bizottság az után érdeklődött, hogy „bizonyos Pirtó mellett észak felöl lévő régen le vágott füz fa kopolyához" tart-e a határ, és „ha azon le-vágott füz fa helye vagy kopolyája valóságos határjel legyene . . .?" (OL, Inquisitio Jur. TR 17/1264). A fentiektől, tehát az Alföldön, és főleg a Duna—Tisza közén fellelhető kopolyáktól némileg különböznek azok, amelyek a más természeti környezetű Dunántúlon találhatók. Itt, a dombos, erdős vidékeken több a forrás és a patak, így nem szükséges sem kopolyát ásni az itatáshoz, sem meglevő tócsákat oly mértékben arra használni, mint az Alföldön. Mivel a 18. században még a Dunántúl nagy részén hatalmas erdőségek terültek el, és az erdőkben nagymérvű állattartás, főleg disznótartás folyt, a mélyedésekben összegyűlt víz is főképpen ezek hasznosítására, itatására vagy fürdetésére szolgált. A kopolyák, melyek így kialakultak, természetesen ugyancsak többféle módon keletkezhettek. Kialakulhatott kopolya valamely völgyben, bővebb vizű tó mellett, hol a kisebb mélyedésben kevesebb víz gyűlt össze. Itt a kopolya mintegy a tó kicsinyített másaként jöhetett számításba. Ilyen kopolyáról adott hírt a Somogy megyei Újlak-Ujnép közötti határperben tartott 1723. február 3-i kihallgatáson a szabási 70 éves Zákányi Péter is, aki elmondta, hogy ott „megyén a határ Újlak és Ujnép között, a' hol is vagyon valamely kopola, azon tó mellett . . .", melyről az előbbiekben szó esett (OL, Széchenyi es. lt., 242/IV/26/C). Az ugyancsak Somogy megyei Kálmáncsán, mely a Szlavóniából Sopron felé vezető disznóhajtó útnak is igen fontos állomása volt, az 1745. november