Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Takács Lajos: Kopolya [Kopolya ’water hole’] 264

KOPOLYA 267 11-én tartott határper során az egyik tanú, a 60 éves Légrádi József a következőket mondta a határ megjelölését is szolgáló kopolyáról: „Által jutván a Nagy Utón a'hol csak közel találkozik egy mocsár vulgo Kopolya, melyben s. v. a Sörtések szoktak förtőzni . . ." (OL, Széchenyi es. lt., 247/IV/36/D). A disznók által összetúrt és összehevert vízállás természetesen már alkalmatlanná vált arra, hogy abból más állat igyék. Az erdős területen pedig az efféle pocsolyák igen megszaporodhattak, mert nemcsak a természetes mélyedésekben akadt meg a víz, hanem pl. út mellett a keréknyomban vagy a nagyobb disznótúrásban is. Ez utóbbi pedig főleg a makktermő erdőkben, ahol a disznót ősztől tavaszig hizlalták, állandó lehetőségként jelentkezett. Esős, sáros időkben a disznó a fák alatt makk után kutatva, számtalan túrással „szántotta fel" a földet, mely a vizet könnyen megfogta. Ha viszont a víz megállott, ott a disznó is szívesen megtelepedett és he verésé vei, túrásával a meglevő mélyedést tovább tágította, növelte. Ezért is van az, hogy Dunántúl makkban bővelkedő erdeiben, ahol a fák árnyékának védelme alatt a föld nedvessége és a gödrök összegyűlt vize is huzamosabban megmaradt, mint szabad, sík terepen, sorozatosan találhatunk kopolyákat, melyekről kiderül, hogy disznófürdetésre szolgáltak, sőt másik elnevezésük is egyenesen „förtós". Az 1752. szeptember 5-én Nagymarton és Iharos közti határperben is többen elmondták, „hogy a Bükkös erdó'bül kiszolgáló viz mosás" mentén halad a határ és — amint a sárszegi 64 éves Ns Báró István megjegyezte — az „ott lévő bizonyos Kopolyához vagy is s. v. disznó fördéshez" vezet tovább (OL, Festetics es. lt., 1345 cs./III). Az 1754. április 3-án a Nagymarton— Szenta közti határperben pedig a 42 éves berzencei Tóth Pál számolt be arról, hogy gulyás korában állatait „. . . a Farkas Gödri nevezetű Diverticulumnak alsó végiben lévő kopoláig, vagyis disznó förtésig . . ." legeltette (u.o). Némelykor arra is van adat, hogy a kopolya közvetlenül a legtöbb makkot szolgáltató tölgyfa mellett, esetleg határfául szolgáló tölgynél helyezkedett el. 1756. június 3-án a Somogy megyei Lábad és Nagykorpád közti határperben pl. a csökölyi 82 éves Illés János számolt be arról, hogy a határ tart „a keresztes kapolya mellett található régi keresztes és koszorúzott Tölgy fára". A kopolya szokatlan keresztes jelzőjét is nyilván a közvetlen közelben levő keresztes tölgyfáról kapta (OL, Széchenyi es. lt., 232/IV/20/D). Más esetben, ha nem is ennyire a makkos fák közelsége, de az erdő valamiféle nyoma még felfedezhető. így az 1789. május 21-i merenyei határperben az egyik tanú, a ladi Varga György megemlítette, hogy a határnak az a része, melyet „vastag Megyei Erdőnek neveznek, egész a Kopoláig" a merenyeiek használták (OL, Széchenyi es. lt., 248/IV/37/C). Ugyanezen évben a Merenye—Dobsza közti határperben pedig egy másik tanú, a patosfai 78 éves Imre József, úgy határozta meg a határt, hogy az tart, "a Kopola mellett a 'mastanyi Dobszai szántó földek felé/: melly Földeken — mint magyarázta — a 'Tanúnak, jelentett idejében erdő vala: /. . ." (uo.). Ez pedig azt jelentette, hogy az ott kialakult kopolyák részben az ott makkoló sertések tevékenysége következtében alakulhattak ki, vagy ha már megvoltak, ezek turkálása, heverészése következtében nyerték el későbbi formájukat. Ezek vize természetesen nem maradt tiszta, hanem sűrű, sáros lévé alakult. Nyilván az efféle sáros víz szolgálhatott az egyik jelentése meghatározása alapjául. Végül a kopolya, ha a víztároló mélyedés változatait áttekintjük, igen változatos lehetett és több célra is szolgált, az egyes vidékek speciális viszo-