Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203

216 SZENDE TAMÁS Ezért itt nem nyílt közléssel van dolgunk. A nem nyílt közlés minősítésnek az ismérve tehát nem az említett deriválás szüksége, amit mellesleg minden közlemény esetében elvégzünk, a művelet egyszerűségének függvényében akár észrevétlenül, hanem a kétszeres megfeleltetés. Azonban nem minden nyílt közlés célzás. Ha abból a megállapításból indulunk ki, hogy minden közlemény a tényállások valamelyikét mint a tényállások meghatározott alrendszerének egyikét jelöli meg, akkor a tényállást megjelölő nyelvi eseményt úgy kell felfognunk, mint amely maga is tematikai kritériumokkal korlátozott nyelvi események részhalmazának egy eleme. Az (1)—(3) előzetes ismeretek alapján a hallgatónak — a szükséges w paraméter meglelése útján — ennek a részhalmaznak a körében kell értelmeznie a közleményt. A (2) példamondat esetében csak egyetlen valószerű w paraméter van. (Mint valószerűtlent kizárjuk azt az esetet, ha a közlő a színtelen zöld eszméken magát a transzformációs generatív grammatikát érti.) Ekkor minden egyéb feltételezés odavezet, hogy a mondat értelmetlen, és ez ellentmond a kiindulási tézisnek, hogy tudniillik a transzformációs generatív grammatika tréfásan jellemezhető a mondattal. A korlátozott használatú egyértelmű nem nyílt közlés — így a (2) alatt megadott típus — nem célzás. A (3) példamondat Hitomaro, 7. századi japán költő egy versrészlete. A lírának általában és ennek a költészetnek különösen megszokott gyakorlata az allúzió: evidens fogalmak és tényállások nem közvetlen, hanem „nem nembeli közléselemek direkt asszociációk útján" való közlése. Ezeknek az asszociációknak a tartománya a költői szöveg „utózengése" [yojô = a szavakon túlmutató hangulat és érzésszféra]. A költői közlésben a tematikusán eltérő közlemény (rész )ek a közvetlenül meg nem jelölt központi fogalom megvalósításai annak az építkezési módnak megfelelően, amelyet a japán poétika — hozzávetőleg „távasszociáció" jelentésben — a Jnioi-zuke [illatillesztés]' műszóval jelöl meg (vö. DOMBBÁDY .1980). Azoknak a tényállásoknak a köre, amelyeket a címzett a távasszociációk révén utolérhet, igen szóles (valakinek az elvesztése miatt érzett fájdalom, homályosan felidéződő búcsújelenet, a természeti szépség melankolikus jelzése stb.). A közlés zárt láncolatában ezzel a következő összefüggés áll elő: e» ~ *i => xj/xk/xi... / xm

~

ej/ejjet. . . km Az összefüggésen belül x^ az alábbiak szerint áll elő: m H = U {xd} d=j (ahol \ <Çj, . . . ,m <,ri). Vagyis: a szóban forgó nyelvi eseményre egy tényállás van leképezve, amelyet az fölidéz. Ehhez a tényálláshoz a hallgatónak nincs közvetlen köze (tehát a verssorban felidéződő látvány az olvasónak nem saját élménye). Másfelől azonban e tényálláshoz asszociatíve rokon [közös élménybázisra visszavezethető, abban tematikusán közös elemeket tartalmazó] tényállások csatlakoznak, mintegy egy alrendszer elemeiként. A távasszociációval felidézhető rokon tényállások között van olyan, amely a hallgató saját élményanyagának része, és esetleg több ilyen is van. Mindegyik leképezhető valamely e^ej, . . . , e^