Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203

214 SZENDE TAMÁS 3.4. Megjegyzés a zeugmáról Részben a kulturális bázis fogalmát használhatjuk fel a zeugmának a tipológiából való kizárására is. A zeugma az egyazon szintaktikai szerkezetben megjelenő olyan jeltárgyak vagy állítások kifejezésmódjának keverése, amelyek zárt [= disztribucionálisan vagy idiomatikusan kötött] formákat alkotnak (vö. LYONS 1977/1978. 405—409). így például az (1) Megsérült a jégen és a bal vállán vagy a (2) Levetette kabátját és a gátlásait mondatok zeugmatikusak, mert az (1) megsérül + testrész + -onj-enj-ön, illetve a megsérül + helyhatározó — az ige eltérő szemantikai tartományainak megfelelően — zárt formákat alkotnak, másfelől a (2) leveti ~ levetkőzi a gátlásait idiomatikus, míg a levet -4- ruhadarab nem az. A zeugmatikus kifejezések két önálló állítás összevont formái, bennük tartalmilag mindkét állítás hiánytalanul benne van. Másrészt: mindkét állítás ugyanannak a tényálláshalmaznak a w-paramétereivel rendelkezik, így a többértelműségnek egyetlen ismérve sem vonatkozik rájuk. Annak ellenére azonban, hogy az egyik és a másik állítás, amelyek mindegyike külön önálló értelemmel bír, s önmagában mindegyikük egyértelmű, nehézséget okozhat a megértésben, de csak akkor, ha a hallgató az idiomatikus szerkezetet nem ismeri. Ha kulturális bázisuk közös, ez nem fordul elő. így a zeugma csak abban az értelemben okozhat nehézséget, ahogy egy idegen nyelvű fordulat, amelyet a címzett vagy ismer, vagy sem. 4. A célzás A többértelműség esetei a közleménynek a w-paraméterek szerinti értelmezési tartományába esnek és csak kivételesen vezethetők vissza a szintaktikai szerkezet rosszul szabályozott alakítására. A célzásnak szintén nincs külön grammatikája. Ez akkor is igaz, ha — hasonlóan a hazudáshoz — a célzást megvalósító, köznapian szabályos szintaktikai szerkezet előadása olyan szupraszegmentális jegyeket mutathat, amelyek a célzásokat elkülönítik az egyszerű asszertórikus kijelentésektől vagy a kérdésektől. A célzásnak a közlés egész rendszerében elfoglalt helyét csak a közléstartalom és a közlési folyamat metszésvonalaiban fellelhető, egymást korlátozó ismérveinek segítségével kereshetjük meg. Nevezzük mindenekelőtt nyílt közlésnek azokat, amelyekben az adott közlemény egyértelmű és minden hallgató számára ugyanazt az értelmet hordozza (például A hangszalagok időegységenkénti rezgésszámának növekedésével a hangmagasság emelkedik vagy A szerencsétlent megoperálták [= egy kontingens ítélet -4- a hallgatók számára azonos w és t paraméterek]). Legyen az ilyen mondatok értelme a mondat 'közönséges értelme'. Ezekben a közleményekben akkor olyan nyelvi események vannak, amelyek a nekik megfelelő tényállásokat maradéktalanul kifejezik. Állítsuk szembe velük azokat a közleményeket — nem nyílt közléseknek nevezve őket —, amelyeket az alábbi mondatok jelenítenek meg. (1) Meg tudod mondani, hány óra? (2) Színtelen zöld eszmék szunnyadnak féktelen. (3) Már dereng, s alig-alig sejlik föl ott távol az akashi öböl őszi ködjét szelő csónak, mely eltűnőben egy sziget mögött engem merengve hátrahagy . . . (4a) Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.