Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)
Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203
212 SZENDE TAMÁS tatni azt, amit mondani akar", amikor tehát nem nyelvi tökéletlenségről van szó, hanem tárgyi nehézségről (KAPLAN 1978. 239). A rámutatás ellenben mindig meghatározott dologra vonatkozik, vagy az utalás a megfelelő elem melletti demonstratív kiegészítéssel egyértelművé tehető. Az utalásnak ezt a módját Kaplan a 'dthat' [= demonstratív elem -f- that] szimbólummal jelöli és minden kérdéses elemhez hozzáilleszthetőnek tekinti. A dolog azonban nem így áll. A demonstrátum is lehet nem specifikus, és maga a demonstrátor is. Ebben az esetben pedig a D elemre vonatkozólag egy dx, d 2 , . . . , dn , illetve D-nek egy konformitással korlátozott d\ változatának meglétét kell feltennünk, és erre persze mindaz vonatkozik, amit (a 2. pontban) e^-vel kapcsolatosan előadtam. A jeltárgy azonosságának elvi kérdésére — úgy látom — az eszközhasználat elemzésével (grammatikai és szemantikai ismérvek alapján) nem is adható minden esetre kiterjedően megnyugtató válasz. 3.2. „Homályosság" Többértelműség állhat elő, még ha mind a közlőnek (a hallgató által megértett) szándéka, mind a jeltárgy tényleges azonossága egyértelmű. Egy tulajdonságot jelölő és egy denotátumot megnevező kijelentés egybemosódásával a közlemény „homályos" marad. (Az opaque 'áthatolhatatlan' eredeti jelentésű amerikai angol műszót 'homályosnak' fordítom, és abban a kibővített értelemben használom, mint COLÉ [1978, különösen 1 és 6], noha az másutt a transparent 'áthatolható' ellentéteként csupán azt fejezi ki, hogy az intenzionalis ige zárt szerkezetű bővítményt kíván meg — mintegy burkot von a szerkezet fölé —, amely mintegy „áthatolhatatlan". A terminus itt tehát a tárgy meg jelölés és/vagy a közlemény értelmezésének bizonytalanságára utal.) Mint szó volt róla, ezt a megkülönböztetést — FREGE (1892/1980. 135 — 155) nyomán — a logika teszi abból a célból, hogy elkülönítse a tárgyak azonosítását célzó propozíciókat a tulaj donságleíró propozícióktól. A különválasztás indokát az irodalomban gyakran használt példán illusztrálhatjuk : (1) ödipusz feleségül akarta venni lokasztét. (2) Iokaszté ödipusz anyja. Noha Ödipusz lokasztét, saját anyját vette feleségül, semmi esetre sem állítható, hogy Ödipusz saját anyját akarta volna feleségül venni. Ilyesfajta ellentmondás nem keletkezik, ha mindkét mondat tulajdonságot megjelölő értelemben tartalmazza az állítást. A (2) propozícióban az állítmány nem a tárgyi azonosítás aspektusában, hanem egy tulajdonság megjelölésének aspektusában vonatkozik az alanyra. Ennélfogva a két propozíció közül az első azonosítása tárgyául lokasztét személyként jelöli meg, a második viszont egy tulajdonság hordozójakónt. A tulajdonság természetesen nem tölti ki az (1) mondat jeltárgyát. Ezért volna hibás egy olyan propozíció, mint (3) * ödipusz ödipusz anyját akarta feleségül venni. A többértelműségnek a homályosság címszó alatt említett változata tehát abból adódik, hogy a deszignátornak a tulajdonságjelölő (attributiv) és tárgymegjelölő (referenciális) használata összekeveredik (1. COLÉ 1978, különösen 3). Ez a helyzet Leibniz első törvényének megsértésével következik be, és végső soron akkor áll elő, ha az a dolog, amelyre a leírás vonatkozik, az ugyanazt a jeltárgyat illető, eltérő kijelentésekben nem azonos w-paraméterekkel rendelkezik, vagyis a jeltárgy — CARNAP (1934) szóhasználatával élve — „eltérő lehetséges világokban" van elhelyezve.
