Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203

TÖBBÉRTELMŰSÉG ÉS CÉLZÁS 211 grammatikai eszközeik tekintetében „tökéletlenek" és magukban foglalják az elliptikus szerkezetek használatát olyan helyeken, ahol ez a definíciókban megjelölt nehézségekhez vezet, mááfelől pedig a nem egyértelműen utaló névmások használatát a mondat valamelyik mondatrészeként. További csoportot alkotnak azok az esetek, amelyekben „implicit hiányosságok [implicit incompleteness]" állnak elő bizonyos jelentésösszetevők kihagyása folytán. Egy ilyesfajta taxonómia mégsem kielégítő a jelenségfeltárás szempontjából. Az elliptikus szerkezetekben is „jelentésösszetevők kihagyása" történik, másfelől pedig a névmás mondatrészként való beépítése nem feltétlenül vezet többértelműségre, amint Leontieva kifejezéséből sejteni lehet. 3.1. De re — de diclo többértelműség A probléma elsősorban a mutató és a vonatkozó névmások körül, jeltárgyaik megjelölésében van. Abban a mondatban, hogy Robi átjön Budára, és Judit találkozik vele, a vele szükségszerűen az első tagmondat alanyára utal, ha nincs nagyobb szövegkörnyezet. A névmásoknak a közlési folyamatokban való felhasználása jeltárgyaik utalása szempontjából is kötött. CHASTAIN (1975) szerint a közlési folyamatokban „anaforikus láncok [anaphoric chains]" húzódnak végig. A lánc összetűzésének szabálya pedig az, hogy ha valamelyik elemre névmás utalt, a továbbiakban a megfelelő névmásoknak ugyanarra az elemre kell utalniuk. A mindennapi közlésben viszont gyakran megjelennek olyan névmások, amelyek nem helyettesítenek, hanem megerősítő közlési, illetőleg kiemelő grammatikai funkciót gyakorolnak. Az Az, hogy mikor kapjuk meg az engedélyt, az teljesen bizonytalan mondatban a második az a megelőző tagmondat egészére utal. Ezeket BALÁZS JÁNOS (1965) „szekunder szituátoroknak" nevezi, használatukat pedig SZABOLCSI ANNA (1980. 77) a mondat belsejében elhelyezett névmásokkal végzett „kiemelő topikalizálásnak" írja le. (Azonnali elkülönítésükre azért van szükség, mert itt nem ezekről van szó.) A Chastain-szabály megsértésével a többértelműségnek sajátos változata, az úgynevezett de re — de dicto többértelműség alakul ki. Megjelenésének módja természetesen az, hogy a következő névmás(ok) a kommunikációs eseménysorban nem azonos jeltárgyra utal(nak), és akkor itt a kommunikációs események több irányban haladhatnak tovább : a jeltárgy fölcserélése súlyos értelmezési nehézségeket okoz, tehát a hallgatónak ki kell törnie az adott helyzetből, amit vagy a kommunikációs folyamat megszakításával, vagy a jeltárgynak, például rákérdezéssel való újraazonosítása révén oldhat meg. Ennek az utóbbinak az elmaradásával időleges vagy teljes félreértés következik be. A jeltárgy azonosítása, egyáltalán a jeltárgy önazonosságának kérdése elméleti problémákat vet föl. DONNELLAN (1978) elég egyszerűen a közlő szándéka szerinti jeltárgyban látja azt a biztos pontot, amelyre az azonosításnak vonatkoznia kell. Amikor egy házaspár férfi tagja azt mondja, hogy Azt a kövér kis senkit, akivel tegnap találkoztunk, kinevezték egyetemi tanárnak!, akkor olyan kifejezést használ, amelyben nincs többértelműség, ha a feleség a körülírás alapján megtalálja, azonosítani tudja a szándékolt jeltárgyat [intended demonstratum] (vö. DONNELLAN 1966 ; 1978. 67). A kijelentés jeltárgya azonban — mutat rá KAPLAN (1978) — nem feltótlenül azonos a szándékolt jeltárggyal. „Vannak esetek, amikor valaki nem tudja kifejezésre jut-14*