Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)
Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203
208 SZENDE TAMÁS vagy több eltérő tényállás(változat)nak, amelyekhez az adott helyzetben egyenlő vagy közelítőleg egyenlő valószínűségi értékek rendelődnek hozzá, akkor a közlő zavarteremtő kommunikációs hibát követ el. Ennek következtében a hallgató által hatályba helyezett hipotézis bizonytalan lesz. Egy adott időmetszetben azonban a választás csak egyetlen esetre, a nagyobb valószínűségi értékűre vonatkozhat, mint mondtuk. Ha azonos vagy közelítőleg azonos valószínűségekkel lehet számolni, akkor ez a választás véletlenszerű, és a nyelvi alakzat hiteles interpretációja a neki megfelelő lehetséges tényállás (váltó -zat)ok számának függvényében bizonytalan vagy bizonytalanabb. Ugyanannak a közlési eseménynek eltérő tényállás(változat)okra való vonatkozása az általánossal való helyettesítésben valósul meg (vö. SZENDE 1982). A többértelműség ebben az értelemben számít az általánossal való helyettesítés alesetének. A fenti tétel, amely tehát kimondja, hogy a lexikai-grammatikai többértékűség nem vezet szükségszerűen kommunikatív többértelműségre, a nyelvhasználat gyakorlati kérdéseiben is hasznavehetőnek bizonyul. Noha a szakirodalom általános megfogalmazásig — tudomásom szerint — nem jutott el, egyedi eseteket tárgyalt már. HINTIKKA (1962) a 'believe' ige elemzése kapcsán rámutat a szintaktikai többértékűsóg egy esetére, amelyet a többértelműség forrásaként elemez. A jelenség a tagadó alakok körében lelhető fel, ós a következő példán szemléltethető : (1) A nem hiszi, hogy p. és (2) A azt hiszi, hogy nem p. A két mondat logikai formulája : (V)~HA p (f) HA ~p A kettő gyakran ekvivalens állításként használatos, mondja a szerző, és amikor ez történik — tehetjük hozzá —, a többértelműség (egész pontosan : a kettősértelműség) létrejött A Hintikkától idézett tagadó mondatok közül aás,(l) megenged olyan elemzést, hogy az alárendelt mondat állítása üres állíteln mégpedig abban az értelemben, hogy nincs olyan tényállás, amely megfeli^ae neki (ez a helyzet azzal az állítással, hogy Arisztotelész nem hiszi, hogy a hemny atomsúlya 200,61, hiszen Arisztotelész sem ilyet, sem az ellenkezőjét nozt gondolhatta). Ezért az (1) és a (2) típusok csak azokra az esetekre vonatktőeathatók, amelyekben az állítások valóságos tényállások képei. A kérdést illeelyn azonban nem ez az egyetlen probléma. Az az ekvivalencia ugyanis, amatről Hintikka beszél, nem létezik. LAURENCE HORN (1978) először is rámute, hogy e szintaktikai többértékűség nem korlátozódik a 'believe' igére, hanm kiterjed a 'think', a 'want* stb. igékre is, valamint, hogy nem angol nyelvisajátosságról van szó. Ezután megállapítja, a szintaktikai többórtókűség for sa itt az, hogy a főmondat és az alárendelt mondat között a tagadást rárdozó nem a mélystruktúrában „szabadon mozog", ós az egyikről átkötődik a másikra. A két kijelentés azonban nem egyenértékű, mert a főmondatbeli, illetőleg a mellékmondatbeli tagadás eltér egymástól, mégpedig a „tagadás ereje [negative force]" által. A főmondatbeli tagadás „gyengébb". Tehát a (1) Nem gondolom, hogy jön mondat tagadása „gyengébb", mint a (2) Azt gondolom, hogy nem jön mondaté. A „tagadás erősségére" HORN (1978. 132 — 133) két szabályt ad. Az egyik szerint ez annál kisebb, minél távolabb kerül a tagadást kifejező össze*
