Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)
Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203
TÖBBÉRTELMŰSÉG ÉS CÉLZÁS 207 Bili kalapját a gyerek fejéről. A hallgató pozíciójában levő résztvevő szempontjából a helyzet — durva megközelítésben — fordított. Tegyük föl egyrészt, hogy a szóban forgó részletek, amelyek a tényállásváltozatokban különböznek, nem érdektelenek az adott kontextusban. (Vannak szövegösszefüggések, amelyekben nem érdektelenek és vannak, amelyekben közömbösek.) Tegyük föl továbbá, hogy a közlő pontatlansága folytán a hallgató e^ helyett azt a nyelvi eseményt kapja, amely egyaránt értelmezhető e^-nek, e^-nek és eí3 -nak. Tegyük föl végül, hogy a hallgató — az adott kommunikációs helyzet aktuális információigénye folytán — tudja: vagy csak az XÍV vagy csak az Xi2 , vagy csak az X{3 tényállásváltozatról lehet szó. A hallgató információfeldolgozási eljárásának a sémája az lesz, hogy törli a hallott nyelvi eseményt, és helyére lépteti a hasonló szerkezetű e^, e^, e^3 változatok valamelyikét. Ha például az XÍX tényállásváltozat valószínűségi értéke a legnagyobb, e^, ei 2 » e i 3 közül e^-et választja. Ha erre a műveletre további pragmatikai operátor (ki) is vonatkozik (például a szöveg távolibb összefüggése vagy valamelyik értelmezésnek az összeférhetetlensége a közlővel közös mikrokörnyezet bizonyos kulturális jellemzőivel), akkor a hallgató kiegészítő értelmezési eljárást alkalmaz, például az e^2 vagy az e^ választásának megfontolását, vagy a rákérdezést. Mindkét fél szóban forgó gyakorlatának alapját az azonos nyelvi alakzat — nem azonos tényállásváltozatok összefüggésében kell keresnünk. Nem azonos összetételű Xiv a^ 2 , XÍ3 tényállás változatok hírértéke, illetőleg valószínűségi értéke szükségképpen eltér, annak alapján, hogy a fentebb mondottak szerint ez a hírérték, illetve indivividuálisan meghatározott valószínűségi eloszláshipotézisek szerinti — azaz a (3) típusnak megfelelő — valószínűségi érték s^-n belül Wi, ti és a résztvevők által alkotott paraméter-rendszerben alakul ki. Másként megfogalmazva: azonos hírértéket, illetőleg azonos valószínűségi értéket csak azonos összetételű vagy azonossá tett tényállásváltozatok vehetnek föl, adott SÍ közléshelyzetben. (Igaz, hogy bizonyos nem azonos összetételű tényállásváltozatok hír-/valószínűségi értékei között a különbség lehet nagyon kicsi, de a fő kérdés elvi megválaszolása szempontjából az eltérés ténye a perdöntő, a mértéke nem az.) Mármost ha a kiinduló feltétel szerint két tényállásváltozat azonos nyelvi eseményre van leképezve — föltéve, de nem megengedve, hogy van olyan eset, amikor ez elkerülhetetlen — a szóban forgó nyelvi esemény kétféle interpretációját különböző mértékben érvényes hipotézisek előzik meg. így az — annak a hallgató részéről történő értelmezésében — voltaképpen e^ és e^ eseményre válik szét, s úgy is tekinthető, mint két lehetséges, azonos alakú, egyidejűleg megjelenő nyelvi esemény, amelyekre a Wi és a ti feltételek állnak. (Ez a gondolatmenet egyébként azzal a következménnyel jár, hogy habár nem szünteti meg a pragmatikának a szintaktikai szerkezetek lehetséges többértelműségére vonatkozó problémáját, de azt a grammatikai vegyelemzés hatáskörébe utalja.) Most azonban itt állunk egy elméleti bizonyossággal, amelynek levezetése észrevétlenül gyötrelmes dilemmát hoz magával. Ha egyszer nincs olyan nyelvi esemény, amely elvileg azonos lehetne eltérő tényállás (változat )okra való vonatkozásának tekintetében, akkor voltaképpen közlési többértelműség nem is jöhet létre. Márpedig mind a félreértések, mind a többértelműség esetei tapasztalati tények a mindennapi nyelvhasználatban. A dilemma feloldásának kulcsa az említett hipotézisekben van. Ha az egyedi nyelvi eseményt a közlő úgy választja meg — noha elvben tehát nincs akadálya, hogy másként járjon el —, hogy az a hallgató számára akarva-akaratlan egyaránt megfelelhet két
