Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)
Tanulmányok - Szende Tamás: Többértelműség és célzás [On Semantic Polyvalence, Ambiguity, and Hinting] 203
206 SZENDE TAMÁS pontjából azonos vagy azonosnak vett tényállás (változat )ról lehet szó, vagyis s^-ban xi = xj. E legutóbbi esetben a kommunikációs folyamatban nincs gond. Minden további kérdés tehát akörül forog, hogy miként alakul a közlés az első két változat esetén. A közlés alakulását példánkra visszatérve, gyakorlatiasan fogom tárgyalni. Több elemű kombinációból álló tényállások leképezése nyelvi eseményekre ezekre az utóbbiakra nézve azt jelenti, hogy az őket hordozó nyelvi alakzatok szerkezetileg és/vagy elemeik számában bővebbek, mint azoknak a nyelvi eseményeknek az alakzatai, amelyekre kevesebb elemű kombinációk vannak leképezve. Az ok az, hogy több elemű kombinációkból álló tényállások nagyobb számú egyszerű kijelentést (jellemző jegy rögzítését), vagyis differenciáltabb leírást kívánnak meg (vö. 2. pont). Ennek megfelelően : ha a nyelvi esemény egy adott mondattal izomorf, akkor azt mondhatjuk, hogy az adott mondat két tényállás közül annak felel meg, amelyik kevésbé összetett, míg az összetettebb tényállásnak olyan mondat felelne meg inkább, amelyhez viszonyítva az adott mondat csonkának minősül. A példamondatok értelmezési változatai az itt megjelölt ismérv alapján a (3)—(2) —(1) sorrendbe kerülnek, és közülük a (3) a legnagyobb komplexitásfokú, s az (1) a legkisebb. (A sorrend egyszerű magyarázata az, hogy egyrészt a (3) változatban három, vagyis az egyes szám első személy, Bili és egy harmadik személy, a (2)-ben kettő, az egyes szám első személy és Bili, az (l)-ben egy személy, a mondat alanya tartozik a történéshez, másfelől a cselekvésminták szempontjából a (3) változat bonyolultabb az (l)-nél és a (2)-nál, míg az utóbbiak között nincs különbség.) A hallgató a változatok közül a közlési folyamat egy időpillanatában csak egyet választhat, egy másodikat vagy egy harmadikat csak egy másik időpillanatban. Másrészt a hallgató információfeldolgozási eljárásának folyamatossága — ami különben a közlés folyamat jellegéből definíciószerűen következik — akkor optimális, ha az adott időmetszetben a legvalószínűbb változatot választja ki a tényállás azonosításához, különben a közlési folyamat követésében, illetőleg alakításában „lemarad". így ha a közlés megelőző eseménysorai más jellegű utalást nem tartalmaztak, adott esetben azt, amelyik a legkevésbé összetett (a példánkban ez — mint láttuk — az (1) változat). A közlés résztvevői ezeknek a valószínűségi értékeknek, hipotézisek formájában, már előzetesen birtokában vannak. (Ezt a megállapítást egyszerűen annak közvetlen belátására való hivatkozással teszem, hogy a nyelvelsajátítás folyamán e hipotézisek, a szó jelentések megtanulásához hasonlóan, kialakulnak.) A közlő pozíciójában levő résztvevő számára egy-egy ilyen hipotézis a következőt jelenti. Egy x^ tényállás egy ei nyelvi eseményre van leképezve úgy, hogy egy adott állapoteret (WJ) teszünk fel egy meghatározott időpillanatban (ti) a kommunikációs folyamatra. Ha valamely nyelvi esemény, amelynek választása valamely okból kézenfekvő — amint ez elvben lehetséges — alternatívákat enged meg x^ tényállás bizonyos mozzanatait illetően, vö. a Levettem Bili kalapját mondatban az (1)—(3) változatot, amivel XÍV X{ 2 , a^3 együttesen vannak rá leképezve, akkor a közlő szabályosan nem ezt a nyelvi eseményt fogja választani, hanem e^-et, amennyiben ez a tényállás (változat) közlésének tárgya. Ha a^8 -ról van szó, akkor az eredetileg kézenfekvőnek tűnő nyelvi esemény helyébe abból egy olyan ei3 -at szerkeszt, amelynek egyik lehetséges alakja például: Levettem
