Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

REKVIEM... 67 olvasható, hogy igeragozásunkban 20 ezer olyan igealakpár van, ahol az e és a zárt ë különbözteti meg a jelentést (i. m. 576). Az esztétikai szempont (széphangzás), az egyhangúság elleni küzdelem sem elhanyagolható tényezői a szép magyar beszédnek. Az asszonancia követelményeiről fentebb már szó esett, ami szintén áldozatul esne az effajta integrálódásnak. Nem véletlen jelenség az sem, hogy éppen a szép magyar szó olyan kiváló mesterei, mint a színész Péchy Blanka és Nagy Adorján, mindketten aktív harcosai voltak a kétfajta e közötti különbség megőrzésének, illetőleg elterjesztésének (PÉCHY 1974; NAGY 1955). A kétfajta e létrejötte (differenciálódás) nagyon régi eseménye nyelvünk fejlődésének. Ez a kettőslég — mint ezt láttuk — mind funkcionálisan, mind a széphangzás szempontjából igen indokolt, mindkettőjük funkcionális megterheltsége — az elhangzott példák alapján — igen nagymértékű. Ha a nyelvfejlődésnek ez a folyamata (differenciálódás) ilyen nagymértékű funkcionális megterheléshez kötődött — és kötődik napjainkban is —, akkor ezt a felismert diakronikus folyamatot a nyelv mai állapotának a megítélésénél is értékelnünk kell. ,,A helyesen felismert diakronikus tényeknek ugyanis — írja Laziczius — nyomuknak kell lenniök a nyelvi szinkróniában is." (LAZICZIUS 1941. 17). Az is a diakrónia egyértelmű vallomása, hogy a funkcionális terheltségű hangok ellenállnak a hangváltozásoknak. Erre már Delbrück is felhívta a figyelmet (DELBRÜCK 1880. 105—106). Hajdú Péter és Mikola Tibor is beszédes bizonyítékokat szolgáltatnak a tekintetben, hogy a funkcionálisan megterhelt hangok igen makacsul ellenállnak a változásnak, illetőleg a kipusztulásnak (HAJDÚ 1966. 30, MIKOLA 1979. 113-118). Ha tehát a nyelvek fejlődésében az integrálódási folyamatot egyik fontos törvényszerűségnek fogjuk is fel, akkor is világosan kell látnunk azokat az ellenkező irányban ható erőket, amelyek e folyamat végbemenetelét adott esetekben fékezik, illetőleg lehetetlenné teszik. A funkcionálisan megterhelt beszédhangok (fonémák) mindenképpen olyan hangeszközöknek tekintendők, amelyek ennek a folyamatnak ellenállnak 1 b) A nyelvfejlődés objektív és szubjektív tényezői. A tudománytörténet közhelyei közé tartozik az a felismert igazság, hogy a múlt század nagy nyelvteoretikusai, ezek közül különösen az újgrammatikusok a nyelvfejlődés törvényszerűségeit „vakon érvényesülő", „kivételeket nem ismerő" kategóriáknak tartották, tehát pontosan olyanoknak, mint a természeti törvényeket, amelyeknek az érvényesüléséhez a tudatos, szubjektív közreműködésnek semmi köze sincsen. Éppen ezért sorolták a nyelvtudományt a természettudományok közé, mivel ez az előkelő státus nem kisebb lehetőségek valóra váltását igérte, mint a nyelvtudományban is a természettudományos egzaktság igénye, pontosabban, ennek az igénynek az érvényesülése. (BOPP,BRUGMANN,CURTTÜS.) Ennek az újgrammatikus nézetnek a legharcosabb hazai képviselője SZARVAS GÁBOR volt, aki a Magyar Nyelvőr 10. kötetében az alábbiakat állapította meg: „A v á 11 o z á s magától, a tudatosság közreműködése nélkül hajtódik végre, a szándékosságnak még csak nyoma sem fedezhető föl benn e", (i. m. 165). Ugyanilyen elméleti beállítottságról tanúskodik Balassának a nyelvújítási mozgalomról vallott nézete, mivel azt a nyelv objektív fejlődésébe történő erőszakos beavatkozásnak tartotta, és az egész mozgalomnak a létrejöttét és tevékenységét nem a nyelvfejlődés szükségszerű velejárójának, hanem kivételnek minősítette: „. . . a nyelv életében minden változás öntudatlanul történik; s az olyan 5*