Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

64 KOVÁCS FERENC A nyelvi szempont választóvízként értékelt szerepének az elhanyagolása miatt szállt szembe az általa igen nagyra becsült fonológus, Trubeckoj felfogásával. Mint ez köztudomású, az instrumentális fonetika óriási eredményeinek a hatása alatt igen sokan — egyebek mellett maga Trubeckoj is — a fonetikát a természettudományokba tartozónak vélték. Laziczius legnagyobb terjedelmű monográfiájában, az 1944-ben megjelent Fonetikában 34-szer fordul elő a nyelvi szempont, mint perdöntő kritérium, beszédhangok fonetikai minősítésénél is elengedhetetlen nyelvi funkciójuk tekintetbevétele. Ezen az alapon vitatja Trubeckojnak a fonetika helyére vonatkozó fölfogását, megállapítva, hogy az semmiképpen sem a természettudományok egyike, hanem a „nyelvtudomány segédtudománya" (LAZICZIUS 1966. 54). Ha ebben a vitában valóban igaza lett volna TRUBECKOJnak, akkor a fonetikának mindenféle árnyalatbeli különbséget „természettudományos egzaktsággal" ábrázolnia kellett volna, és ebben az esetben valóban a fák temérdek mennyisége eltakarta volna az erdő lényeges vonásait. „Nem minden hangkülönbséget kell jelölnie a fonetikai írásnak, csak azokat a hangellentéteket, amelyek a leírt nyelvben fontosak" (LAZICZIUS 1944. 42). A nyelvileg fontos hangkülönbségeket fölmutató beszédhangok, fonémák, és ezeknek — mint erről fentebb már szó esett — külön betűvel kell rendelkezniök és sohasem a diakritikus jelek légióival, ahogyan ezt a finnugor hangjelölés táborában tapasztalhatta: minden hangárnyalatbeli különbség jelölése, amiért ezt az eljárást „furor phoneticus"nak minősítette (LAZICZIUS 1936. 219). Lazicziusnak a kétfajta e megkülönböztetéséről vallott fölfogása elvileg teljesen egyértelmű: ha a magyarul beszélők többségének a nyelvhasználatában megtalálható a nyílt, meg a zárt e hang, és ha ez a különbség nyelvileg releváns, akkor a magyar beszédhangok rendszerében kétfajta rövid e-nek kell szerepelni. Az más kérdés, hogy a rendelkezésére álló nyelvjárási adatok, az eladdig még nem vizsgált irodalmi, meg a köznyelv e szempontból történő vizsgálata, a zárt ë fonematikus megterheltségének a voltára, jelenére és jövőjére nézve helytelen következtetést vonatott le vele. A teljes képhez viszont az is hozzátartozik, hogy Laziczius már 1931-ben határozottan állást foglalt a nyelvi ökonómia szempontjából fontos fonémák megtartása mellett: ,,. . . egy-egy főném eltűnése viszont érzékeny vesztesége a nyelvnek, mint jelrendszernek, mert amúgy is aránylag kevés hangeszköz áll rendelkezésére. Igaz, hogy minden nyelv általában mindent ki tud fejezni, de a kifejezésmódja nem csekély mértékben függ a kifejező eszközök számától." (LAZICZIUS 1931 — 1934. 359). A „minden nyelv mindent ki tud fejezni" viszont azt jelenti, hogy ha a legegyszerűbb eljárás, a hangeszközökkel történő kifejezés nem lehetséges, kénytelen a nyelv a körülíráshoz folyamodni, vagy a szövegösszefüggést segítségül hívni az adott szó jelentésének a megállapításában. „De mi történik lemzi LAZICZIUS fonológiai gondolkodásának a fejlődését. Egy másik munkájában, amelyben szintén kvantitásbeli különbségekről, pontosabban időtartam-eltolódásról van szó, megint visszatér elvi kiindulási szempontjához, a nyelvi kritériumok perdöntő szerepéhez. „Vannak természetes fejlődési jelenségek — írja —, amelyek nyomán időtartameltolódásokról igenis lehet beszólni. Az í, ú, ú-vel kapcsolatban lehetne pusztuló kvantitásról is beszélni, mert ez a folyamat meglehetősen előrehaladott állapotban van már nem csak a népnyelv egyes területein (nyugati, dunántúli nyelvjárásterület), hanem magában a köznyelvben is" (LAZICZIUS 1938. 308 — 309). Elvitathatatlanul azért nevezi természetes fejlődésnek a kvantitás lassú sorvadását, mivel itt a kvantitásnak nincs jelentésváltoztató funkciója.