Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

62 KOVÁCS FERENC e) Aszóképzésben és-ragozásban játszott szerep. Ugyancsak VERSEGHY szerint: az ë-t ,,& szóképzésben és a* szóragasztásokban ... is sükeresen meg lehet határozni" (uo.). f) Jóhangzás. VERSEGHY elmarasztalja azokat a szerzőket is, akik a zárt ë-t ë-re, mások ö-re változtatják, ,,melly éles és húzós nyifogása miatt nagyon kellemetlen" (uo.). Mindezek után joggal felmerülhet a kérdés, hogy miért nem terjedt el a zárt ë külön betűvel való jelölése. BENKŐ — hivatkozott munkájában — az alábbiakban foglalja össze az elterjedés (elterjesztés) ellen ható tényeket, tényezőket: a) Annak ellenére, hogy a zárt ë hangot a többség használta, ez a használat nem volt egységes. b) A kétpontos e-vel való jelölés ellen hatott az akkori idők betűfonetikája is. c) Nem elhanyagolható tényező az ë-ellenesek nagy tekintélye (FÖLDI, GYARMATHE, RÉVAI, RÁJNIS, a debreceni grammatikusok, de főleg KAZINCZY). d) Nem egységes jelölés: ë, è, ë, ë. e) A nyomdatechnikai nehézségek is az elterjedést gátolták (BENKŐ 1963. 19-20). A reformkor utáni nyelvészeti irodalomban változatlanul megvolt ez a harc a kétféle e-t elismerők és tagadók között. A század utolsó harmadában a zárt ë legmilitánsabb képviselője, Szarvas Gábor volt, aki egyébként e-vel jelölte a zárt e-t (SZARVAS 1873. 99 kk.). SZARVAS olyan messzire megy a csak nyílt e-vel beszélőkkel szembeni haragjában — és ez főleg a műveltebb rétegek beszédstílusára vonatkozott —, hogy szerinte ,,. . . a művelt mentek, valamint a . . . vetettek tulajdonképpen nem is magyar szók . . . visszásság, megbocsáthatatlan vétség így beszélni: vízen jár, pénzhez jut" (i. m. 100—101). Mindezek ismeretében vitathatatlannak tűnik Fábiánnak az a megállapítása, hogy az e hangok jelölése (az ë-é is ! K. F.) fontos probléma a magyar helyesírás történetében. (FÁBIÁN: i. m. 41.) 4. Laziczius elméleti megállapításai és gyakorlati következtetése. A Saussure-rel meginduló új nyelvészeti, nyelvelméleti irányzatokban is fontosnak tartották azokat a hangzásbeli különbségeket, amelyeknek szerepe van a jelentéskülönbségek fölmutatásában, vagy a szóképzésben, -ragozásban. Saussure szerint is nem a hangok, hanem a fónikus különbségek (les différences phoniques) a fontosak, amelyek a jelentést hordozzák (SAUSSURE 1922. 163). A saussure-i tanítások hazai elterjesztésében, de továbbfejlesztésében is a legjelentősebb szerepet Laziczius Gyula játszotta. E tanítások tükrében a beszédhangok fonológiai státusának a megállapítása középponti szerepű volt. A fonológiai státus megszabásánál az alapvető kritérium — Laziczius szerint is — anyelvi szempont volt. Minden hangjelenséget, -minőséget abból a szempontból vizsgált és értékelt, hogy van-e, és ha van, milyen szerepe van a nyelv legfontosabb funkciója, az ábrázolás szempontjából. (LAZICZIUS 1966. 53.) A beszédhangok nyelvi funkció szempontjából történő osztályozását, minősítését már a — hazai fonológiai kutatások alapjait lerakó — első munkájában (Bevezetés a fonológiába) afonológia legfontosabb feladatának tartotta (LAZICZIUS 1931 —1934. 16).