Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

REKVIEM... 61 számára egy kissé naivan hangzanak: „A* Száj Nyelvel[ !] együtt a' mostani fekvésben megmarad, de a,' torok jobban megnyílik, mikor ezen Jelet (é) kiakarjuk [ !] mondani" (SIMON 1808. 21). GEOROCH 1817-ben írt „A* magyar helyes irás' [ !] fő rendszabásairól" című jutalomfeleletében fonológiai szempontok alapján érvel a kétfajta e írásbeli megkülönböztetése mellett, annak ellenére, hogy nála is ingadozás tapasztalható a zárt ë jelölésében: è, illetőleg ë. Példái: égy, meg, megy, légyen stb. (GEORCH 1817/1821. 10.). Érvelése: ,,. . . az írásban különböztetni nem szoktuk ugyan eddig [a nyílt meg a zárt e-t] ; de ha oly nagy külömbség van a kettőnek hangzatjában, sőt néha aJ külömbféle hangzathoz képest még a' szó' értelmében is: [az én kiemelésem: K. F.] illő, sőt szükséges volna azokat az írásban és nyomtatásban egymástól megkülömböztetni és emezt vagy két ponttal (aJ nyomtatásban) vagy a* Franziák' módjára résútt visszára fordított vonással meg-megkülönböztetni, következőleg alphabetumunkat ezen új betűvel, mellynek eddig híjával voltunk, megszaporítani: hogy így az elő-fordulható kétes értelmet nem csak a' született Magyarok a' beszéd folyamatjából, hanem a' grammaticából tanulók-is e jegyből jobbára meg-külömböztethessók" (i. m. 10—11). Továbbá: ,,Igy leg-alább nem lenne szükségek nómmely íróknak rövid è helyett ö betűre, 's nem kellene írniok szükségök 's,^' i" (i. m. 11). Fogarassi 1843-ban napvilágot látott nyelvtanában is a hosszú é rövid párja a zárt è (29). A sok e hang miatti egyszínúség ellen hadakozva, még hozzáfűzi, hogy az irogat, hadakozik, házhoz, gondolkodik stb. „vastaghangú" [veláris] ragasztékái" (-ogat, -kőzik, -hoz, -kodik) analógiájára a fejtöget, követközött, nyelvhöz stb. formák a szabályszerűbbek, nem pedig az „önkényesen használt" fejteget, következett, nyelvhez stb.-féleségek (FOGARASI 1843. 3). RIEDL 1859-ben megjelent magyar nyelvtanában „a ragozásoknál játszott fő szerep"-re való tekintettel következetesen jelöli a zárt ë-t, ugyancsak é írásjellel, annak ellenére, hogy a „közirásban" általában elhanyagolják. Meg is jegyzi, hogy a két hang két betűvel való jelölése a „közirásban" sem volna felesleges, mindezek ellenére mégsem javasolja, mivel véleménye szerint „Írásunk már most is el van ékjelekkel árasztva" (i. m. 29). Mindezekkel együtt, összefoglalólag megállapítható, hogy a tárgyalt korszak grammatikusainak az írásaiban a zárt ë kétpontos ë-vel való jelölése általános volt. Fábián Pál szerint (FÁBIÁN 1967. 43): „Elterjedtségét nyilván annak köszönheti, hogy jól beleilleszkedik a magyar magánhangzó-betűk rendszerébe . . . (o-ö, u-ü)", és szerinte az alább ismertetendő érvek alapján „az ë-t különösebb vita nélkül elfogadták" (uo.). Melyek voltak ezek a — számos szakíró kelléktárában felfedezhető — érvek ? i a) Legfontosabb: a legtöbb szakírónál az ë hang korabeli megléte (VERSEGHY 1817. 9, 1818. 301, PÁPAI 1808. 115; VÁLYI 1798. 2b, GEORCH 1817/21. 10). b) A helyes kiejtésre való nevelés (VERSEGHY 1817. 9). c) Jelenté s-m egkülönböztető funkció (VERSEGHY 1818. 52, GEORCH 1817/21. 10). d) Az asszonancia. VERSEGHY igen nagy jelentőséget tulajdonít a versek végén összecsendülő e hangok egyneműségének: „felette rossz hangegyeztetés volna a' verseknek végeinn, ha az eggyik hang középső, a' másik pedig zárt e betűbűi állana . . . emberek . . . szekerek" (VERSEGHY 1818. 52).