Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Kovács Ferenc: Rekviem egy életképes magyar hang felett?! (Egy több mint két évszázados per tanulságai) [Requiem über einem lebensfähigen ungarischen Laut?! (Die Lehren eines mehr als zweihundert jährigen Prozesses)] 57

60 KOVÁCS FERENC a) „a' középső ë a Magyar szavakban az értelmet véghetetlenül sokszor megváltoztattya" (uo., az én kiemelésem: K. F.); b) az e-nek a magyar magánhangzórendszerben elfoglalt helyét az alábbi megfelelésekkel illusztrálja: a ~< e, á ~ é, o ^ ë vagy ö, ó ~ ő, ú ~ ű (uo.). A magánhangzórendszer ilyetén való felfogását olyan főtörvény nek tekinti, amelyből ,,a' ridegebb regulákat is sükeresen meg lehet határozni" (uo.). Verseghynél tehát már felfedezhető mindaz a szempont, amit a két e közötti különbségtevés szükségességét vallók a mai napig is fontosnak tartanak: jelentésváltoztató funkció, rendszerbeli hely, széphangzás. Verseghynek a magyar magánhangzók rendszeréről kialakított nézetéből szükségszerűen következik a szavak toldalékolásának a rendjéről (törvényeiről) vallott felfogása. Különbséget tesz „háromágú ragasztékok" között: vágok, lelek, ütök (VERSEGHY 1918. 209, 211, 15). Egyik korábbi írásában a,,három ágú formatívak" (-ott, -ett, -ott) mellett megkülönböztet ,,ötágú formatívakat" is: -ócska, -ecske, -öcske, -acska, -ecske (VERSEGHY 1805. 61).3 A háromféle e hang megkülönböztetése tehát a reformkor grammatikusainak a szemléletében általánosnak mondható. Annak ellenére, hogy bizonyos terminológiai, meg jelölésbeli ingadozásis felfedezhető e kor nyelvészeti írásaiban, az mindenképpen megállapítható, hogy fontosságot tulajdonítottak e hangtulajdonságok valamilyen módon való jelölésének. Pápai 1808-ban megjelent irodalomtörténetében megkülönbözteti a háromféle magyar e-t (rövid, közép, hosszú), de e hangok megkülönböztetésének a szükségességét mutató példája ellentmondásos: ,,ezen szóban eltëvé gráditsonként emelkedik az e hang . . ." (PÁPAI 1808. 114—115). Tehát: rossz terminológiai apparátus (rövidség—hosszúság), ezzel szemben a felhozott példák egyértelműen a nyíltság és a zártság közti különbségtevésről tanúskodnak. Néhány példa a jelölésbeli ingadozásra: az első magyar fonetikus, SIMON ANTAL ,,Igaz mester ..." című munkájában következetesen egypontos e-vel (ê) jelölte a kritikus hang zártsági fokát, bár a különböző e hangok képzése közben megnyilvánuló fiziológiai mozzanatokról mondottak a mai fül m 3 A zárt ë-nek külön betűtípussal való jelöléséről tudott KOLMÁR JÓZSEF is: kenyér, engemet, sőt a zárt ë-nek ó'-vel való helyettesítéséről, tehát az ë ~ ö variánsról is: embör, ödd mög stb., de ezt az ejtés-, illetőleg jelölésmódot a „felső Magyar Országiszűletósűek"[ !] hibás ejtésének („tótos ejtés") tartotta (KOLMAR 1817/1821. 86). De hadd tegyem rögtön hozzá, hogy a korabeli nyelvhasználatban nem ez a Kolmár-féle vélemény volt a jellemző, amire az alábbi tényekből is következtetni lehet: BARÓTI az e-féleségekből négyet különböztet meg: a) „vastaghangú rövid e(a mai nyílt e) : eltemettet- -em, -ed, -e; b) „vékonyhangú [zárt] rövid e [ë]": meg-fed-em; c) „v a s t a g h a n g ú hosszú é": tél; d) „vékonyhangú, hosszú e": részeg (BARÓTI 1800. 8 — 9). Ugyanígy különbséget tesz Beregszászi is a zárt, meg a nyílt hosszú e között : szél, 'ventus', szél 'margó', ég 'coelurn', ég 'ardet', ék 'cuneus', ék 'elegantia' stb. (BEREGSZÁSZI 1797. 26, 1826 (V.). 96). Mint ez köztudomású, a mai nyelvhasználat nem tesz különbséget az ilyenfajta két hosszú é között. Csak terminológiai érdekességként jegyzem itt meg, hogy Kassai a zárt ë fölött lévő két pontot „két mellesleges bőket"-nek (diaeresis) nevezte (KASSAI 1817. 60).