Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)
Tanulmányok - Varga László: A magyar intonáció funkcionális szempontból [Hungarian Intonation – from a Functional Point of View] 313
314 VARGA LÁSZLÓ a hangmagasság, intenzitás ós időtartam (pl. DÉNES—MILTON-WILLIAMS 1962); a hangmagasság, intenzitás, időtartam és hangszín (pl. DÉNES 1959; BRIZGUNOVA 1963); a hangmagasság, intenzitás, időtartam, hangszín ós szünet (pl. BOLLA 1978, 1979). Azok számára, akik az intonáció fonetikai tartalmát a hangmagasság változásaira szűkítik le, az intonáció az ún. prozodikus eszközök (TRUBETZKOY 1939. 179—194), vagy szupraszegmentális eszközök (PIKE 1947. 63, 1967. 522—524) tágabb körébe tartozik. E tágabb kör összefoglaló elnevezéseként DEME (1970) a mondatfonetikai eszközök kifejezést használja. A hangszín nagyobb egységeket, például mondatokat jellemző változatait (pl. ,,lágy", ,,levegős", „rekedtes" stb.) sokan kirekesztik a szupraszegmentális eszközök közül, és a paralingvisztikai eszközök külön csoportjába utalják (vö. CRYSTAL 1966). Ugyanide utalhatók a hangmagassággal kapcsolatos olyan jegyek, mint a dallamprozodémák hangfekvóse ós hangterjedelme (TRAGER 1958), azután az időtartamból építkező tempó, valamint az intenzitás nagyobb egységeket (mondatokat, mondatrészleteket) jellemző átlagértékei. Akár szűken, akár tágabban határozzák meg az intonáció fonetikai tartalmát, ma már nyilvánvaló, hogy a szupraszegmentális szinten (ezen belül vagy ezzel azonosan az intonációban) felhasznált fonetikai eszközöket használjuk szegmentális szinten is, valamint a paralingvisztika szintjón is, ós hogy ezek az eszközök összefüggnek egymással (SZENDE 1979a). így például a hangmagasság (F0 ) változása, vagyis az alapfrekvencia görbéje, az egyes dallamok belső összeforrottsága, illetve egymástól való elkülönülése révén fölöslegessé teheti a dallamok közötti szünetet (vö. BOLINGER 1964a, 289; KURATH 1964. 126). A hangmagasság radikális változása, az időtartam, és bizonyos fokig a hangszín még az intenzitás növekedésénél is hatékonyabban jelezhetik a hangsúlyt, így a hangsúly-élmény felkeltésében ezek helyettesíthetik az intenzitástöbbletet (BERGER 1955; FRY 1958; BOLINGER 1958; FÓNAGY 1958; LIEBER-MAN 1960). Ugyanakkor az intenzitás is kompenzálhatja az alapfrekvencia mozgását. A hallgató emelkedőnek ítélheti az ereszkedő dallamot is, ha annak intenzitása nem csökken (GÁRDING—ABRAMSON 1965. 69). Ha az ún. értelmi funkciók szempontjából szűrjük az intonáció fonetikai tartalmát, úgy találjuk, hogy a hangmagasság változásainak van domináló szerepe úgy a magyar intonációban (JUHÁSZ 1968. 224 — 225; 1974), mint az oroszban (BRIZGUNOVA 1971. 43, lábjegyzet) ós az angolban (S. R. GREENBERG 1969. 91). Emellett az intenzitásváltozás és a szünet (vagy szünet-élményt keltő allofón-kapcsolódás) is funkcionális jelentőségű, legalábbis a hangmagassági változással nem kitüntetett szótagok között. Ezért ebben a dolgozatban az intonáció fonetikai tartalmán a hangmagasságot, intenzitást és szünetet értjük; ezeken a paramétereken valósulnak meg a prozodémák. Az egyes prozodémák fonetikai megvalósulásai meglehetősen sokfélék lehetnek. Vegyük például a dallamprozodémákat. Ugyanaz a beszélő nem képes egy dallamprozodémát kétszer fizikailag teljesen azonos módon megvalósítani. Még nagyobb lehet a variáció különböző beszélők között. További változások forrása a hordozó környezet (hangsor) szótagszámától való függés. Gondoljunk csak például a magyar emelkedő-eső dallamprozodéma (DEME 1962. 505) különböző szótagszámú változataira (Jó? Jó lesz? Jó lesz így? Jó lesz így neked?), amelyek kiegészítő disztribúcióban állnak: ún. allotónok.
