Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)
Tanulmányok - Bańczerowski Janusz: A nyelvi közlés természete és a nyelvi funkciók [cirill] 293
A NYELVI KÖZLÉS TERMÉSZETE ÉS A NYELVI FUNKCIÓK 299 jelenését a lengyel nyelvben például a következő sorrend determinálja: főnév, főnévi csoport névmással vagy stilisztikai indításból használt szinonímiája, főnévi funkciójú névmás és a személyalakban elrejtett névmás. A fent említett szerzők szerint a beszólt közlésben a névmás anaforikus funkciói csupán lehetőségként jelentkeznek; használata ritkább, mint az írott szövegben. A „határozott-határozatlan" oppozíciója a fenti állítások értelmében nem annyira a szöveg síkján érvényesül, mint inkább az információadó tudatában és a nyelven kívüli szituációban. Ezért találkozunk sok esetben a resztriktív, illetve nem teljesen egyértelmű közlések használatával. Véleményünk szerint a beszélt mondat (közlés) mint fogalom meghatározásánál szükségszerűen figyelembe kell venni a következő tényezőket: szerepváltást az adó és a vevő között, a kérdések és a válaszok sorrendjót, a szituációnak és a szövegnek azokat a határait, amelyekre korlátozódik a válaszadás stb. Meg kell különböztetni azokat az eseteket, ahol a közlés természetes határait a partnerváltás jelöli ki azoktól, ahol ez a határ az adó verbális kontextusában keresendő. Ezenkívül célszerűnek látszik különbséget tenni azok között az esetek között is, amelyeknél a partnerváltás egybeesik a közlés határával, és azokat, amelyeknél a közlésben szereplő elemek különböző információadóktól származnak. Már említettük, hogy a beszólt és az írott közlés között jelentős különbségek vannak. Meggyőződésünk, hogy ezeknek a különbségeknek tisztázása elősegítheti a nyelv, a nyelvi közlés ós a nyelvi kommunikáció jobb megértését. Tudjuk, hogy a beszélt közlés esetében, amikor a felszíni szöveg ós a jelentése közötti viszony esetleg félreértésekhez vezet, a beszédaktus résztvevőinek módjukban áll vagy kénytelenek bizonyos korrekciókat végrehajtani a kommunikációs folyamat fenntartása érdekében. Erre nincs lehetőség az írott közlés esetében. A közvetlen kommunikáció folyamatában az információadó és a vevő jelenléte a szubjektív entrópia növelését, a nem egyértelmű struktúrákkal való operálását, vagy azok pontosítását egyértelművé tételét, tehát a szubjektív entrópia csökkenését tételezi fel. Ez a közvetlen dialógusban megadott lehetőség annyira összefonódott a beszédkészséggel, hogy a beszélt nyelvi rendszer természetes velejárójaként értelmezhetjük. A fentieket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a beszélt közlés kontextusát a beszédaktus és az a kommunikációs szituáció képezi, amelyben a beszédaktus végbemegy. Ahogy Kafkova írja: „npoÖJieAiaTHKa KOHTeKCTa B pa3-roBopHOH peqn BKJiioqaeT B ce6n H npoŐJieMaTHKy KOHcurryauHH. OHa 3flecb nojiyqaeT ocoöoe 3HaqeHHe, nocKOJibKy STOT Tun pemi xapaKTepH3yeT sHawrejibHan pojib BHefl3biK0B0H ceMaHTH3au;HH B npouecce oömeHHH."20 Erre a háttérre való tekintettel a beszélt közlés nem önálló; ez természetesen a parole jelenségre vonatkozik. Ahhoz, hogy a parole-ból absztraháljuk a beszélt langue-rendszert, véleményünk szerint szükség van az összes lehetséges kommunikációs szituáció ós a beszédaktus figyelembevételére. Hadd tegyük még hozzá azt is, hogy ez a „kontextuskomplexum" tulajdonképpen csak a beszélt nyelvi rendszerre, nem pedig az írott nyelv jelenségeire vonatkozik, annak ellenére, hogy az általános gyakorlatban a beszélt nyelvi jelenségeket szokták azonosítani és egybevetni az írottéval. Álláspontunk tehát az, hogy a beszélt parole-ból absztrahált langue nemcsak a beszélt és az írott nyelvi rendszerek hasonlóságáról, hanem viszonylagos különbségéről tanúskodik majd. Érdemes itt felhívni az olvasó figyelmét Kafkova megjegyzésére, mely szerint: „KoHCHTyaTHBnafl H KOHTeKCTyaJibHan 20 Ka^JKOBa, O., 0 pojiH KOHTeKCTa .. . 247.
