Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - B. Labádi Gizella: Raija Bartens: Mordvan, tšeremissin ja votjakin konjugaation infiniittisten muotojen syntaksi 206

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 207 BABTENS az igenevek használatát illetően is elfogadja az indogermán sémát. E szerint az igenevek egyrészt az igeragozási paradigmákat egészítik ki. Ez főként a particípiumokra érvényes, bár olykor a gerundium is tetten érhető ebben a szerepben. Lásd pl. a cser. Sg. 3 állító és a cserNy. tagadó perfectumát. Ezek az alakok azért is érdekesek, mert mellőlük hiányzik a particípiumoknál szokásos segédige, az 'olla'. A jelenség csak első pillantásra meglepő. Hasonló példák a magyarban is vannak: ő piros, ő gondtalan, sőt: a levél megíratlan. . \ Az igenevek használatának másik fő területe: egyes finit szerkezetek nominalizációja. Itt a matrica mondatba ágyazott másik mondatról, esetleg egymással mellérendelt viszonyban álló mondatokról van szó (ez az utóbbi persze lényegesen ritkábban fordul elő). Az un. igeneves szerkezetek használata mindig a mondat nyelvi információjának sűrítését jelenti. Egyes esetekben pl. — különleges stilisztikai értéket hordozván — jóformán csak a költői nyelvben találjuk nyomát. A megvalósítható funkciók szempontjából a partioípiumok és az infinitivusok meglehetősen jól elkülönülnek a gerundiumoktól: az előzők tipikusan nominális feladatokat látnak el (subjectum, predicativum, appositio, komplementáris igei determináns, főnév vagy melléknév komplementáris és főnév szabad determinánsa). A gerundiumok viszont elsősorban az ige vagy melléknév, ill. az egész mondat szabad determinánsaként jelennek meg. Külön említi a finális szerkezeteket, amelyek véleménye szerint az egész mondat, ritkábban csak egy szó determinánsai. Vö. H an otti lainan ostaakseen asunnon ós vele szemben Tässä on penJckiä vieraiden istua. Az értelmezés, noha a két mondattípus különbsége nyilvánvaló, nem mindig világos. Mintha kétfajta elemzési módot, de legalábbis az elemzésnek két szintjót alkalmazná. A problémát az okozza, hogy a második példát tekintve — egy sima szerkezeti analízisnél, amely csak az előttünk álló, tehát a megvalósult közlést veszi alapul — nehéz eldönteni az infinitivus és a genitivusban álló főnév hovatartozását. Az első mondatban az infinitivus közvetlenül az állítmányi funkciójú igéhez kapcsolódik, annak elsődleges determinánsa. A második mondatot szemlélve akár arra is gondolhatnánk, hogy az infinitivus — horribile dictu ! — a penkkiä főnév jelzője. Mivel hasonló példák adódnak a finnugor nyelvekben (nemcsak a magyarra gondolunk, nevezetesen a kódexirodalom korára, hanem azokra is, amelyeket éppen ebben a munkában találunk), feltevésünk megkockáztatható. Még tévedésünk is sikeres lenne: új szempontok, új utak igazolnák a régi állítást, miszerint az infinitivus nem lehet jelző. Feltétlenül figyelmet érdemel, ahogyan már utaltunk is rá, az igenevek részvétele mondatok koordinációjának létrehozásában. Vö. Hän asetti sateenvarjon viereensä unohtaákseen sen kohta siihen ; vtj. so murt guzem podemze minisa ütem 'se mies meni kesällä tarkastamaan mehiläispesänsä' (240); cser. wät9Z9 tolên ëayales ëzry9-y9C 'vaimo tulee metsästä ja seisahtuu' (146). Ezeknek a szerkezeteknek, valamint a valódi finális szerkezeteknek a hasonmásait más uráli nyelvekben is megtaláljuk. Bartens könyvének szerkezete világos, könnyen áttekinthető. Mindhárom fejezetét, amely a mordvin, cseremisz és votják nyelvi anyag természetes elkülönülése, az egyes igenóvi formák bemutatásával kezdi. Eredetük és esetleges rokoni kapcsolataik vázlatos leírása után áttér a mondattani funkciók tárgyalására. Példaanyaga rendkívül gazdag és sokrétű: nemcsak a köznyelv és a mai irodalmi nyelv, hanem a dialektusok, valamint a ma már szinte feledésbe merült énekek stb. anyagát is felhasználja. Ez igen gyakran a különleges vagy legalábbis ritka esetek támaszául szolgál, lásd pl. a md. -mo végű infinitivus predikátumként való előfordulását. Következtetései, az összegyűjtött és analizált anyagot tekintve, meglehetősen biztos alapokon nyugszanak. Vizsgálódásai — magától értetődően — nem függetlenek az elődök azonos vagy hasonló témájú munkáitól. Eredményeiket szervesen illeszti be saját gondolatmenetébe, hibáikat igyekszik korrigálni. Jól látható ez többek között könyvének a mordvin infinitivusok szintaxisát tárgyaló fejezetében, ahol SATTKKONENnal szemben meghatározó szerepet tulajdonít az objektív és a szubjektív konjugáció oppozíciójának. (Lásd azokat a mondatokat, amelyekben a -mo infinitivus az állítmányi funkciójú ige komplementáris bővítménye.) A szerző egyik legszimpatikusabb vonása, hogy bár minden kérdésben igyekszik állást foglalni, kétségeit sem hallgatja el. A már többször említett md. -mo infinitivus funkcióinak bemutatásakor is bevallja, hogy ezt — főleg a moksában a hangalaki egybeesés miatt — elég nehéz elválasztani a -ma de verbális nomen (főnév) fejleményeitől. Ehhez célszerűnek látszott volna egy kiterjedtebb — két oldalú — vizsgálat az infinitivus és a deverbális főnév funkcionális elkülönüléséről, mint ahogyan azt H. NEETAR tette az észtre vonatkozóan. Vö. Congr. Quint. Fgr. III, 135.