Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)

Tanulmányok - Szíj Enikő: cirill 199

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 205 Nem tudni, milyen mértékben következik ebből a számításból az a megállapítás, miszerint — idézem — ,,a finnugor eredetű egyszótagos szavak megléte terén az első helyet a permi nyelvek és a magyar foglalja el, utánuk a cseremisz és a két obi-ugor nyelv következik; a mordvin nyelvekben, mint az észtben, a vepszében a tővógi magánhangzók lekopása csak részlegesen ment végbe. A tővéghangzók lekopását nem kell a régmúltba, a finnugor alapnyelvre visszavezetni. Külön nyelvi fejlődés eredménye a magyarban, az észtben, a vepszében, az osztjákban, a vogulban, ül. egyes ágak alapnyelvére jellemző (a permi alapnyelvre, az őscseremiszre)" (274) . . . ,,A szóvégi (tővégi) mássalhangzók lekopása" a következő fejezet címe (275 — 281). Az előző fejezet mintájára íródott, éppoly bosszantó fogalmazási hibákkal ós aligha helyeselhető szemlélettel. A harmadik fejezet a zöngésülést (281 — 300), a negyedik a szóbelseji magánhangzóváltakozásokat (300 — 313) tárgyalja, az ötödikben az őspermi magánhangzóváltozásokról (314 — 316), a hatodikban az egyes permi nyelvekben végbement magánhangzó változásokról (316 — 322) esik szó. Úgy tűnik, a szerző egyre jobban eltávolodik a tanulmány címében jelzett témától, mert tőtani, szószerkezettani szempontból egyre kevésbé fontos hangváltozásokkal, sőt, teljesen lényegtelen hangváltozásokkal foglalkozik. Pl. a százalékarányban kifejezett labiális-illabiális megoszlás a permi nyelvekben ós a finnben milyen mértékben világítja meg a permi nyelvekbeli finnugor tövek szerkezetének tipológiai fejlődését? A szerző a következőkben foglalja össze tanulmánya eredményeit (322 — 325): a magánhangzóra végződő kétszótagos finnugor tövek (= mikrotípus) a permi nyelvekben alapvető változásokon mentek át, mivel „fonetikai rendszerükben" lényegbevágó változások történtek, éspedig 1. lekoptak a tővégi magánhangzók, 2. lekoptak a lekopott tővégi magánhangzók előtt álló mássalhangzók, 3. zöngésültek a zöngétlenek, kialakult a zöngés-zöngétlen korreláció, 4. a szóközepi (= szóbelseji?) fgr. *a, *u > őspermi *ö, *ú > e, i, 5. az elsőszótagi fgr. illabiálisok tömegesen labializálódtak: fgr. *ä > őspermi *ó, fgr. *e > őspermi *o stb. Ennek következtében a magánhangzórendszerben változások történtek; 6. delabializálódott az őspermi *ô, ù és további változásokon mentek át az egyes permi nyelvek magánhangzói, pl. nem első szótagi őspermi *ó > zűrjén e. Mindezek alapján a mikrotípus-váltás okát a szerző a következőkben látja: 1. a permi nyelvekre jellemzővé vált ,,a felesleges mássalhangzóhasználat mellőzésének tendenciája" (?), „a hasznos fonémátikus korrelációk minimumát" őrizték meg, 2. az egyszótagúvá vált szavak „természetesen igyekeztek megnyúlni" s ez a magánhangzók labializálódásához vezetett, 3. a zöngésülés a zöngés-zöngétlen korreláció kialakulásának adott impulzust, 4. a tárgyalt változások „a fonetikai mikrostruktúrákban" nem tették lehetetlenné a közlést (a kommunikálást) a votjákok és a zűrjének, permjákok között. Hát, mi tagadás, ennek a tanulmánynak kevés megállapítását szabad komolyan venni ! Említettem példákat az ügyetlen megfogalmazásra, a rosszul tálalt példaanyagra — mindenkivel megesik. De semmi sem menti a szerzőt, amikor a tanulmány célja és a megvalósítás mikéntje kerül szóba. Ez a tanulmány mindkét szempontból nagy melléfogás. Aki ezt az írást gyanútlanul, a kérdéssel ismerkedés igényével olvassa, azt hiheti, hogy egy — kétségtelenül izgalmas, érdekes — kérdés korszerű tárgyalásáról van szó, holott a helyzet egészen más: ami itt szakmai szempontból helytálló, az cseppet sem új, a nem helytálló pedig bár ne hatna az újdonság erejével ! A kérdéssel könyvtárnyi szakirodalom foglalkozott immár, s erre a szerzőnek nemcsak lábjegyzetben, látszólag, hanem érdemben kellett volna utalnia, akkor talán nem lenne teljes és tökéletes a fogalmi zűrzavar. A téma éppen kidolgozottságánál fogva első hallásra nem kecsegtet sok újjal, de a könyvtárnyi szakirodalom még nem akadálya annak, hogy valaki egy új módszerrel, új szempontú vizsgálattal, akár negatív eredményekkel, ismételten ne igazolja az eddigi megállapítások helyességét. A témaválasztást tehát még nem kell kifogásolni, a baj a végrehajtás mikéntjében van. Szerencsére, ez a tanulmány „kilóg" a kötetből. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a többivel egyértelműen elégedettek lennénk. Az említett kisebb-nagyobb fogyatékosságok ellenére B. A. Szerebrennyikov tanulmánya, Je. I. Kovegyjajeva és G. I. Jermuskin terjedelmes munkája jelentős írás, amelyek tanulságosak, s ha sok vonatkozásban újat nem is mondanak, legalább a kérdéssel alaposan megismertetik az olvasót. Végigolvasva a könyvet, amelynek oly szép, sokat sejtető címe van, az ember aligha mer határozott ,,igen"-nel válaszolni arra a kérdésre, ment-e a világ, közelebbről a finnugor nyelvtudomány a mikrotípus mint olyan „bevetésével" előbbre. Az „igen" határozatlansága talán azzal magyarázható, hogy maguk a szerzők is határozatlanok, hiányoznak a frappáns tőmondatokban megfogalmazott összegezések, az ugyanazon nyelv különböző történeti korszakaira jellemzőnek tartott mikrotípusok minősítései. Különösen hiányzik az összefoglaló, elméleti szempontból is jól megalapozott utószó,