Nyelvtudományi Közlemények 83. kötet (1981)
Tanulmányok - Szíj Enikő: cirill 199
SZEMLE - ISMERTETÉSEK 201 vőnek tűnik a következtetés: ez a cseremisz igeidő a csuvas hatására jött létre, csuvas eredetű. (A tatárban gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint a csuvasban, bár a tatárban a kijelentő módban a perfectumnak nincs imperfectumi jelentésárnyalata.) Ezen és más hasonlóságok ellenére végeredményben a szerző úgy véli, hogy a legfőbb érv a csuvas eredet ellen (vö. 16) az a tény, hogy a cseremisz nem a segédigét ragozza, hanem a főigót, míg a csuvas, tatár a segédigét (a példákat 1. 16). Az olvasónak hiányérzete támad, mert a szerző mindezek után adós marad azzal a mondattal, amelyet talán így és talán mégiscsak a szerzőnek kellene megfogalmaznia: az ócseremisz múlt időrendszernek mint egy múlt-idős, finnugor jellegű mikrotípusnak csuvasos jellegű, több múlt-idős, összetett igealakos cseremisz mikrotípussá válása univerzáló jellegű fejlődés eredménye (16, 18). A cseremisszel azonos a helyzet a permi nyelvekben is. Ez tehát B. A. Szerebrennyikov véleménye erről a rninket is közelről érintő kérdésről. Érvelése nem elég meggyőző, mintha nem lett volna kedve vagy energiája végiggondolni a gondolatait. Példaként szolgálhat erre fejtegetéseinek az a része, amely a cseremisz több múlt-idős igeidő rendszer eredetével foglalkozik. A tulajdonképpeni lényeget az írás elején már megtudjuk, de ott nem érezzük sem helyileg odavalónak, sem kellően megindokoltnak, ahol pedig ennek a lényegnek logikai helye lenne, ott mást találunk. — Említi az angol múlt időket, amelyek kapcsán valamiféle „igazi" tipológiai fejtegetést várnánk, de ez elmarad. Szól a magyarról is, mint egy múlt-idős nyelvről, de azt meg sem említi, hogy a magyar e tekintetben sajátos utat járt be, hiszen a mai egy múlt idő előtt nálunk is használatos volt egy bizonyos több múlt-idős ,,mikrotípus", amelyről — igaz, a Magyar Nyelvtudományi Társaságban, tehát szóban és éppen a közelmúltban — állapította meg Bereczki Gábor, hogy szerinte kialakulásában a törökségi nyelvek hatása játszotta a főszerepet. A kötet második tanulmányát JE. I. KOVEGYJAJEVA írta ,,A helyhatározó esetek rendszerének tipológiai fejlődése a cseremisz nyelvtörténetben" címmel (THnoJiormeCKaíi 3BOJIK)U;HÍI CHCTeMbi jioKajibHbix naflOKeft B HCTopHH MapiificKoro íföbiKa, 49—154). A röpke történeti áttekintés és forráslehetőség-felsorolás után a szerző rátér a cseremisz esetrendszer jellemzésére. Közismert, írja, hogy miként a finnugor alapnyelvben, az őscseremiszben is megkülönböztették a külső-belső helyhatározó eseteket, mégis, az alaposabb vizsgálat után nem kétséges, hogy ezt csak a lativusról lehet bizonyossággal állítani. Ami a locativusi határozókat illeti, a mai cseremiszben szinte semmi nyoma a külsőbelső felosztásnak. A mai cseremisz tudományos („akadémiai") nyelvtanban és az iskolai nyelvtankönyvekben mind a mezei és keleti, mind a hegyi cseremiszben 7 esetről beszélnek, közülük három helyhatározó, rajtuk kívül vannak még helyhatározásra szolgáló névutók és névutói szerepet (is) betöltő határozószók. Az 52. oldalon található 1. táblázatot célszerűnek tűnik teljes egészében idézni (ezt és az ismertetett műből vett összes táblázatot minden módosítás nélkül közlöm) : őscseremisz 1. Loc. *-naj-*nä 2. Loc. *-ta/*-tä 3. Lat. *-k 4. Lat. *-« > -ä 5. Lat. *-n 6. Lat. *-la 7. Abl. *-t > é mai cseremisz MeCTHblH Inessivus HanpaBHTejibHbiH Illativus OÖCTOHTeJIbCTBeHHblH Lativus AaTejibHbiH Allativus -es -lan OTJIO>KHTeJIbHbIH Ablativus pacnpeflejiHTejibHbiH Distributivus npHMHHHblíí Causativus -leé -len -lanenj-länen